BatorkesziaLap

71.jpg

.

22

2013. augusztus 20.

Nemzeti ünnep 

10.jpg

Címlap

Húsz éve történt

Pelle István:

 

Kilenc hónapig a figyelem középpontjában

Harc a leváltott igazgatókért és a magyar iskolákért

 

 

 

(Megjelent a BÁTORKESZI ALAP - ban 2001-ben)

 

Előzmények

A (cseh)szlovákiai magyarság több mint nyolc évtizedes történetét végigkísérte az iskolái megvédéséért folytatott állandó küzdelem. Az impériumváltást követően a különböző csehszlovák, illetve szlovák kormányok, különböző praktikákat alkalmazva, hol nyíltan, hol burkoltan, hol erőszakosan, hol rafináltan próbálták meg leépíteni és visszafejleszteni a magyar iskolahálózatot. A szlovákiai magyarság azonban mindmáig kiállta a próbát. A veszteségek ellenére, az 1945-1948 közötti tragikus időszakot leszámítva, Szlovákiában mindig folyt magyar nyelvű iskolai oktatás. Persze, ezért mind az I. köztársaság, mind a Tiso-féle szlovák állam, mind a kommunizmus idején többször is áldozatot kellett hozni.

Az 1989-es bársonyos forradalmat követő politikai változások után nemzeti közösségünk optimistán nézett a jövőbe. A kommunizmus bukása új távlatokat nyitott. A kommunista rendszer elleni pozsonyi tüntetések hangulatából ítélve egy pillanatra úgy tűnt: országunkat ezután már csak jóakaratú, toleráns emberek irányíthatják. Sőt, egy rövid ideig még azt is elhittük, egymásra talált a szlovák és a magyar. Aztán hamar felébredtünk.

1990 elején a szlovákiai magyarság politikai reprezentációja megfogalmazta igényeit az oktatásügy területén is. A teljes kulturális és oktatásügyi önrendelkezést és a magyar kisebbség teljes oktatási rendszerének kiépítését (az óvodától a felsőoktatásig) tűzte ki célul. Jöttek az első eredmények. Sikerült felújítani néhány, a kommunista centralizáció miatt megszüntetett kisiskolát, és folyamatos csökkenés után újra nőni kezdett a Nyitrai Pedagógiai Fakultáson tanuló magyar nemzetiségű hallgatók száma is. Az önálló magyar felsőoktatási intézmény létrehozását szorgalmazó elképzelések viszont zátonyra futottak. 1990 őszén, a nyelvtörvény parlamenti vitája kapcsán, bekeményített a Matica. Ettől kezdve a szélsőséges nacionalizmus a szlovákiai politika állandó kísérője lett. 1992-ben az egyszer már megbuktatott populista Vladimír Mečiar ragadta kezébe a kormányrudat. és – egy rövid intermezzót leszámítva – 1998-ig el sem engedte azt. Hamarosan szétesett Csehszlovákia. Az önálló Szlovákiában a nemzeti kizárólagosság lett az úr, és a szlovákiai magyarság osztályrésze az építkezés helyett újra az önvédelem lett.

Különösen az 1994-es parlamenti választások után tornyosultak sötét viharfelhők közösségünk egén. A Mečiar vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom koalícióra lépett Slota Szlovák Nemzeti Pártjával és a Ľupták-féle munkáspárttal. Az etatizmus, a nacionalizmus és a plebejus populizmus frigye semmi jót nem ígért, főleg amikor nyilvánosságra került, hogy az oktatásügyi tárcát a nemzeti párti Eva Slavkovská kapta meg. A kormányprogramban vázolt oktatáspolitikai elképzelések sejttették, hogy mi várható: "...a kormány a Szlovák Köztársaság nyelvileg vegyes területein megteremti az államnyelv alapos elsajátításának feltételeit. Ezzel összefüggésben támogatjuk a Szlovákia vegyes lakosságú területein levő állami iskolákban a kétnyelvű oktatás bevezetését." – olvasható a kormány nyilatkozatában. Ez egyértelmű jelzés volt arra, hogy újra napirendre került a magyar tannyelvű iskolák fokozatos elszlovákosításának programja. Slavkovská minisztériuma hamarosan a tettek mezejére lépett. 1995 tavaszán az SZMPSZ rozsnyói országos pedagógustalálkozóján Benčová, az oktatási minisztérium munkatársa mesterséges konfliktust teremtett. Ezt követően az egyik szervező, Tóth Sándor, rozsnyói iskolaigazgató törvénytelen leváltásával beindult a gépezet. A szakterületén meglehetősen szürke teljesítményt nyújtó minisztérium a magyar iskolahálózat elleni intézkedések széles skáláját vonultatta fel. Elkészült a kétnyelvű oktatás bevezetésének néhány változata, amely a divatos alternatív oktatás elnevezést kapta. Egy törvénymódosítással az iskolaigazgatók kinevezésének kizárólagos jogát az alapiskolák szintjén a járási, a középiskolák szintjén a kerületi hivatalok elöljárói kapták meg. Erre hivatkozva sorban váltották le az alternatív oktatást elutasító (először főleg gimnáziumi) igazgatókat. A magyar tannyelvű középiskolákban kötelezővé tették a felvételi vizsgát szlovák nyelvből, amely intézkedés egyértelműen az iskola tanítási nyelvének gyengítésére irányult. Az új nyelvtörvényre hivatkozva megtiltották az iskolai dokumentáció kétnyelvű vezetését, valamint a kétnyelvű bizonyítványok kiadását.

A szlovákiai magyarság 1995 áprilisában a II. komáromi országos tiltakozó nagygyűléssel, majd később a szlovákiai magyar politikai és társadalmi szervezetek képviselőit tömörítő koordinációs tanácsok hálózatának létrehozásával válaszolt a kihívásra. Hamarosan levelek tízezrei lepték el az ország legfontosabb közjogi méltóságai és az oktatási miniszter irodáját. Ennek hatására a kormány ideiglenesen levette a napirendről az alternatív oktatás bevezetésének tervezetét, a további jogfosztó intézkedések viszont érvényben maradtak. A küzdelem tovább folytatódott, s éppen a legjelentéktelenebbnek tűnő ügy, a kétnyelvű bizonyítványok betiltása kapcsán kezdődött el a legnagyobb visszhangot kiváltó eseménysorozat.

 

A bizonyítványügy

Az 1995 októberében elfogadott nyelvtörvényre hivatkozva az oktatási minisztérium az 1996/1997-es tanévtől elrendelte az iskolai dokumentáció kizárólag szlovák nyelven történő vezetését, s megszüntette a (Cseh)Szlovákiában 1921-től engedélyezett kétnyelvű bizonyítványok kiadását. Az SZMPSZ Komáromi Területi Választmánya, melynek élén akkor Varga Lajos, a búcsi iskola igazgatója állt, azonban közvetlenül a félévi bizonyítványosztás előtt a sajtón keresztül felhívással fordult a magyar tannyelvű iskolákhoz, hogy a jogtipró rendelet ellenére továbbra is két nyelven vezessék a pedagógiai dokumentációt, és január végén kétnyelvű bizonyítványokat adjanak diákjaik kezébe. A felhívás nagyobb visszhangra csak a Komáromi járásban talált, ahol az alapiskolák döntő többsége kétnyelvű bizonyítványokat adott ki. Példájukat Dél-Szlovákiában csak kevesen merték követni. A legfontosabb azonban az volt, hogy a bizonyítványok ügye a köztudatban maradt. 1997 tavaszán az időközben megalakult koordinációs tanácsok hálózata vette kezébe az ellenállás megszervezését. Június 17-én a Központi Koordinációs Tanács füleki kibővített ülésén javasolta a magyar tannyelvű iskolák igazgatóinak, hogy – élve alkotmányos jogukkal – az év végén kétnyelvű bizonyítványokat állítsanak ki. A javaslatot a magyar tannyelvű iskolák kb. egyharmada (a kimutatások szerint 108) fogadta el. Mivel nem sikerült egységes fellépést elérni, a következő tanév elején a hatalom azonnal hozzálátott a "rendcsinálás"-hoz. Különböző megtorló intézkedések foganatosításával néhány hónap alatt pontot tett az ügy végére. Megvonták a kétnyelvű bizonyítványokat kiállító iskolák pedagógusainak mozgóbérét. az igazgatók megfélemlítése végett leváltották Popély Gyulát, a pozsonyi, és Kovács Pétert, a szenci iskola igazgatóját. Néhány középiskola jelezte: visszaküldi az alapiskolába azokat a már felvett diákokat, akik kétnyelvű bizonyítvánnyal jelentkeztek náluk. Az intézkedések nyomán jelentős zavar keletkezett az addig jól működő gépezetben. A Komáromi járás iskolavezetőinek utolsó egyeztető tárgyalásán nyilvánvalóvá vált, hogy az 1997 januári huszárcsíny 1998-ban nem ismétlődik meg. A Központi Koordinációs Tanács 1997 decemberi állásfoglalásában már nem szerepelt a Dél-Szlovákiát átfogó egységes fellépés megszervezésének gondolata. A tiltakozás módját és kivitelezését a regionális és a helyi közösségekre bízta. Az ügyet addig felvállaló iskolák egymás után dobták be a törülközőt. Közvetlenül a félévi bizonyítványosztás előtt a bizonyítványügy egyik zászlóvivőjének számító búcsi iskola tantestülete nagy szótöbbséggel szintén úgy döntött, hogy csak szlovák nyelven állítja ki a bizonyítványokat. A tantestületi ülést követő szülői értekezleten azonban néhány szülő jelezte: nem veszi át az egynyelvű bizonyítványt. A fórum ekkor úgy döntött, hogy Búcs a tiltakozásnak ezt a módját választja. Ezt a gondolatot tette magáévá a Bátorkeszi Helyi Koordinációs Tanács is, amely Pelle István, Dolník Tibor, Bóna Eszter, Miholics Zoltán, Szegi Kornélia és Kucman Mária összetételben két nappal a bizonyítványosztás előtt ülésezett. Az elvi egyezség után a koordinációs tanács írásban szólította fel a szülőket, hogy ne vegyék át a csak szlovák nyelven kiállított bizonyítványokat. Az akció várakozáson felül sikerült. Batorkeszin az iskola 250 tanulójából mindössze nyolcan, míg Búcson 147 diákból húszan vették át a bizonyítványt. Országos viszonylatban csak a madari iskola (ez azonban csak az év végén került nyilvánosságra) és a bizonyítványháború utolsó mohikánja, a nádszegi Agócs Béla állított ki kétnyelvű bizonyítványokat...

 

A "BB forradalom"

A hatalom fogcsikorgatva vette tudomásul, hogy mégsem aratott teljes győzelmet. Mivel csak a két község merte vállalni a nyílt szembenállást, várható volt, hogy az ellencsapás nem késik majd sokáig. Csak azt nem lehetett tudni, milyen formában és mikor érkezik. Február közepén a járási oktatásügyi szakosztály emberei Stanislav Lukáč osztályvezetővel az élen mindkét iskolában ellenőrzést tartottak. Elsősorban azt firtatták, hogy kik szervezték a tiltakozó akciót. Felrótták továbbá, hogy az igazgatók nem jelentették a járásra a gyerekek távolmaradását az iskolából. Az ellenőrzésről készült (?) jegyzőkönyvet a két iskola vezetője soha nem látta...

Március 16-án, hétfőn Varga Lajost és Novák Ferencet a Komáromi Járási Hivatalba rendelték. Ernest Macho, a hivatal elöljárója közölte velük, hogy március 15-ei hatállyal leváltotta őket az igazgatói funkcióból. Ott helyben bemutatta nekik utódaikat. Búcsra Máriási Lászlót, a komáromi Béke utcai iskola pedagógusát, Bátorkeszire Kacz Máriát, a komáromfüssi kisiskola igazgatónőjét nevezte ki. A kinevezett igazgatók Stanislav Lukáč és helyettese, Ivan Podivinský kíséretében nyomban bemutatkozó látogatást tettek leendő munkahelyükön. A tantestületekkel történt találkozó után azonban meglehetősen lógó orral távoztak. A két igazgató indokolatlan leváltásának híre futótűzként terjedt el, és óriási felháborodást váltott ki a két községben. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a leváltások mögött politikai okok húzódnak meg. A hatalom cinizmusa abban is megnyilvánult, hogy a leváltásokat március 15-ére, a magyarság legnagyobb ünnepére időzítették, ami akkor éppen vasárnapra (!) esett. Ez csak olaj volt a tűzre. A leváltás napján mindkét község önkormányzata rendkívüli ülést tartott. Bátorkeszin a testület határozatban tiltakozott Novák Ferenc leváltása ellen, és követelte azonnali visszahelyezését az igazgatói tisztségbe, valamint az iskolatanácsok eredeti jogkörének visszaállítását. Búcson még radikálisabb lépésre szánták el magukat a falu vezetői. Elhatározták, hogy megakadályozzák Máriási László bejutását az iskola épületébe. Másnap mintegy háromszáz elszánt búcsi és karvai polgár várta az iskola kapujában az új igazgatót, aki némi diskurzus után arra a megállapításra jutott, hogy nem is olyan nagyon akar a búcsi alma mater vezetője lenni. Hazautazott, és hamarosan visszaadta megbízatását. Kacz Mária egy teljes napot dolgozott új munkahelyén. Aztán a fagyos hangulatot érzékelve ő is a Máriásiéhoz hasonló következtetésre jutott. Talán megérezte, hogy többé ő sem léphetett volna be a keszi iskolába, mert a következő napon itt is polgárok százai állták el a bejáratot. Beavatkozniuk azonban így nem kellett.

Patthelyzet alakult ki. A járási hivatal egyelőre nem talált új embereket, akiket kinevezhetett volna a leváltottak helyébe, a két község – akkor még – többé-kevésbé alkalmi delegációi viszont nem tudták elérni a járáson, hogy Vargát és Novákot visszahelyezzék tisztségükbe. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy hosszú küzdelemre kell berendezkedni. Az első napok zűrzavara után az iskolákban, a körülményekhez képest, normalizálódott a helyzet. A leváltott igazgatók továbbra is irányították az intézményeket. A felsőbb szervekkel a meglehetősen hideg kapcsolatot az igazgatóhelyettesek, Bátorkeszin Cséplő Júlia, Búcson pedig Pelle István tartották. A pedagógusok tanítottak, annál is inkább szükség volt erre, mert rohamosan közeledett a középiskolai felvételi vizsgák időpontja. Az iskolák bejáratát mind Búcson. mind Bátorkeszin napról napra önkéntes polgárok őrizték. Mivel a mečiari érában a szervezett, kitartó ellenállás fehér hollónak számított, a két község polgárainak bátor fellépése országszerte, sőt a határon túl is nagy visszhangot váltott ki. A sajtó rendszeresen tájékozódott és tájékoztatott az eseményekről. A hazai magyar nyelvű lapokon kívül a kormánytól független Sme, Nový čas, Pravda. Práca, továbbá a magyarországi közszolgálati és kereskedelmi televíziók, valamint rádiók is folyamatosan figyelemmel kísérték a fejleményeket. Még nyugati, sőt tengerentúli médiák riporterei is ellátogattak a két tiltakozó községbe egy-egy riport vagy interjú kedvéért. Ennek hatására támogató levelek özöne, szolidaritásukat kifejező küldöttségek sokasága érkezett a két iskolába és községi hivatalba Dél-Szlovákia minden pontjáról, az anyaországból, de szlovák demokratáktól is, ami hatalmas erőt adott a további harchoz. A kezdetben ösztönös ellenállás fokozatosan professzionalizálódott. Március 21-én 12 tagú közös petíciós bizottság alakult az ellenállás koordinálásra. Búcsot Szigeti János polgármester, Szobi Kálmán, Molnár Katalin, Dr. Sidó Szilveszter, Retkes Géza és Pelle István, Bátorkeszit Szegi Kornélia, Miholics Zoltán, Cséplő Gábor mérnök, Pálinkás Gyula, Ollé Vince és Czére Lajos képviselte. Rajtuk kívül a bizottság ülésein szinte állandó jelleggel jelen volt a két leváltott igazgató, továbbá Kiss Viola Búcsról, Cséplő Júlia és Dolník Tibor pedig Bátorkesziről. A petíciós bizottság állandó kapcsolatot tartott fenn a szlovákiai magyar politikai reprezentációval és az SZMPSZ-el. Főként Berényi Józsefnek köszönhetően a nyugati politikai körök is tájékoztatást kaptak az eseményekről. A bizottság megpróbált rugalmasan reagálni a hatalom minden lépésére. A kilenc hónap alatt nyilatkozatok és állásfoglalások sokaságát adta ki, amelyek döntő többsége megjelent a sajtóban. Ugyanakkor szervezte a nagyszabású tiltakozó akciókat is. Március 31-én Bátorkeszi főterén mintegy háromezres tömeg követelte az igazgatók visszahelyezését. Sokan eljöttek más településekről is. Jelen volt a szlovákiai magyarság politikai és társadalmi életének minden jelentős személyisége. Ez is jelezte, hogy milyen jelentőséggel bírtak közösségünkre nézve a búcsi és bátorkeszi események. Néhány nappal később, egy verőfényes áprilisi vasárnapon négyezer ember alkotott élőláncot a bátorkeszi és a búcsi iskola között. A két polgármester, Szabó Edit és Szigeti János kézfogása a két falu határában a közös sorsot és az elszántságot szimbolizálta.

A járási hivatal embereit láthatóan meglepte ez a határozott fellépés. Előbb még sikertelen kísérletet tettek Cséplő Júlia ideiglenes igazgatói kinevezésére, majd Novák Ferenc áthelyezésére, azután sündisznóállásba vonultak. Csáky Pál és Szigeti László parlamenti képviselők közvetítő tevékenysége révén végül tárgyalóasztalhoz ültek a felek. Május elején előbb a Szabó Edit, Cséplő Gábor, Dolník Tibor összetételű bátorkeszi, majd a Szigeti János, Szobi Kálmán, Pelle István alkotta búcsi delegációt fogadta Ernest Macho és kísérete. A két tárgyalás ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlott le. Machóék munkajogi problémaként igyekeztek feltüntetni az ügyet, a "korbács és a mézesmadzag" váltogatásával próbáltak meg eredményt kicsikarni. Ekkor már felajánlották azt is, hogy a tantestületek saját soraikból jelöljék ki az új igazgatót. A búcsi és a keszi küldöttség viszont tartotta magát a petíciós bizottságban született megállapodáshoz. Jelezte: politikai okokra vezeti vissza a leváltásokat, és kizárólag Novák Ferenc, illetve Varga Lajos visszahelyezéséről hajlandó érdemben tárgyalni. A tárgyalások eredménytelenül zárultak.

Május közepén a magyar parlamenti képviselők klubja által hagyományosan odaítélt Pro Probitate – A helytállásért – díjat Janics Kálmán, valamint a búcsi és a bátorkeszi közös petíciós bizottság, s általuk a két, immár hónapok óta tiltakozó község kapta. A komáromi Tiszti Pavilon dísztermében a díjat bátorkeszi részről Szabó Edit. Miholics Zoltán és Szegi Kornélia, a búcsiaktól Szigeti János, Molnár Katalin, Retkes Géza és Sidó Szilveszter vette át. Ez a hatalmas erkölcsi elismerés tovább fokozta az elszántságot.

Május végén, június elején a Búcs-Bátorkeszi-probléma új dimenzióba került. A nagypolitika bebizonyította a tiltakozók igazát, akik azt állították, hogy az igazgatók leváltása része a magyar iskolahálózat felszámolását célzó intézkedéssorozatnak. Az oktatási minisztérium újra napirendre tűzte az alternatív oktatás bevezetésének tervezetét. Olyan oktatási törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé, amely szerint a magyar tannyelvű iskolákban a történelmet, a földrajzot és a testnevelést kötelezően szlovák nyelven kellett volna oktatni. A parlament első olvasatban elfogadta a tervezetet, amely de facto a magyar iskolák felszámolását jelentette. A vészhelyzet újra mozgósította a szlovákiai magyar társadalmat. Tiltakozó megmozdulások új hulláma következett. Az akció természetesen Bátorkeszin és Búcson kezdődött. Május 26-án – tiltakozásul az alternatív oktatás tervezete és a két iskola megoldatlan problémája miatt – a gyerekek nem mentek iskolába. Amikor az igazgatóhelyettesek jelentették a járásra a "rendkívüli esemény"-t, S. Lukáč tárgyalásra hívta Komáromba az iskolák pedagógusait. Őket több mint száz tiltakozó polgár is elkísérte, akik különbuszokkal érkeztek a járási székhelyre. Lukáč irodájában – az oktatási minisztérium egyik alkalmazottjának jelenlétében – rendkívül éles szóváltás zajlott le az osztályvezető és a pedagógusok között. Lukáč bemutatta a szlovák nemzetiségű, magyarul nem beszélő Kadúch és Polakovič urakat, akik állítólag hajlandók lettek volna elvállalni a két iskola vezetését. Ez az arcátlanság még tovább fokozta az indulatokat. A tiltakozók elfoglalták a járási hivatal nagytermét, és kijelentették: addig nem hajlandók távozni, amíg E. Macho nem indokolja meg, hogy miért váltotta le az igazgatókat. Ő azonban nem tartózkodott a hivatalban, de telefonon megígérte, hogy három nap múlva fogadja a búcsi küldöttséget, később pedig a keszieket. Néhány órás huzavona után végül a tiltakozók elhagyták a járási hivatal épületét, de Lukáčnak falfehér arccal végig kellett hallgatnia a Kossuth Lajos azt üzente... kezdetű dalt, amely időközben a megmozdulások himnusza lett. A következő napokban a járási hivatal környéke több akció színtere volt. Az eredménytelen tárgyalásokat követően a tiltakozó polgárok kétszer is megszállták a hivatal folyosóit. A hatalom a rendőrség bevetése mellett döntött. Ezt követően a hivatalban szigorú biztonsági intézkedéseket léptettek életbe, állítólag még a vízágyúkat is készenlétbe helyezték. Pedig ekkor a figyelem már az országos tiltakozó nagygyűlések színhelyeire, Galántára és Szepsire összpontosult. Június 12-én a két városban mintegy tízezer polgár tiltakozott az alternatív oktatás bevezetése, az igazgatóleváltások és a hatalom egyéb diszkriminatív intézkedései ellen. A megmozdulások hatására a parlament elvetette az alternatív oktatás tervezetét. A szlovákiai magyar iskolák megmenekültek, Búcs és Bátorkeszi kérdése azonban megoldatlan maradt. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a problémát már csak az őszi parlamenti választások eredménye oldja meg végérvényesen. Tudatában voltak ennek a szlovák ellenzéki politikusok is. Előbb Rudolf Schuster, majd Ľudovít Harach jött el tájékozódni. A járási hivatal vezetői közvetlenül az bizonyítványosztás előtt még egyszer kétségbeesetten megpróbálták rendezni a kérdést a két igazgatóhelyettes, Cséplő Júlia és Pelle István ideiglenes megbízásával, ők azonban határozottan mondtak nemet a próbálkozásra. Az év végi bizonyítványosztás a félévihez hasonló módon zajlott le. Búcson ketten, Bátorkeszin tizenhatan vették át az egynyelvű okiratokat.

A nyári szünetben nem történt sok említésre méltó esemény. Hacsak az nem, hogy Varga Lajos és Novák Ferenc a járásbíróságon elvesztették azt a pert, amelyet leváltásuk kapcsán a járási hivatal elöljárója ellen indítottak. Ami persze nem volt túlságosan meglepő, mert Macho, néhány formai hibát leszámítva, a hatályos törvény szerint járt el.

 

A kitartás jutalma

Szeptember 1998-ban nemcsak az iskolakezdés, de a parlamenti választások hónapja is volt. A bátorkeszi és a búcsi iskola úgy kezdte a tanévet, ahogy az előzőt befejezte. Hivatalosan igazgató nélkül, de az új iskolaévet ugyanúgy Varga Lajos, illetve Novák Ferenc készítette elő, mint normális körülmények között. Az óraelosztáskor csak az igazgatói funkcióból eredő óraszámot kapták. Erre a járási hivatal, amely tanítóként tartotta őket számon, fizetésük kétharmadának megvonásával válaszolt. A kollégák által szervezett gyűjtésből, majd az S.O.S. Pedagógiai Alap gyorssegélyével azonban legalább részben sikerült kompenzálni anyagi veszteségeiket.

A szeptemberi parlamenti választások a Mečiar-kormány bukását hozták. Az új kormánykoalíciónak tagja lett a Magyar Koalíció Pártja is. Az első intézkedések között törvényt hoztak a kétnyelvű bizonyítványok kiadásának engedélyezéséről, majd december 4-én Keszegh Margit, a Komáromi Járási Hivatal új elöljárója – Csáky Pál miniszterelnök-helyettes és Szigeti László oktatási államtitkár kíséretében – ünnepélyes keretek között visszahelyezte eredeti pozíciójába Novák Ferencet és Varga Lajost. A kilenc hónapig tartó küzdelem teljes győzelemmel végződött.

A petíciós bizottság egy héttel később feloszlatta magát. Utolsó hivatalos állásfoglalásának záró mondata a következő volt: "Annak reményében oszlatjuk fel magunkat, hogy a jövő Szlovákiájában hasonló szerveződésekre már soha többé nem lesz szükség!".

 
Ön itt van: Home Címlap Húsz éve történt