BatorkesziaLap

65.jpg

.

22

2013. augusztus 20.

Nemzeti ünnep 

16.jpg

Címlap

Felvidékiek Kanadában

Legelső emlékeim Búcshoz kötődnek. Ülök nagyanyám kertjében (a mai Babamúzeummal szembeni telek volt a miénk, a kicsi ház ma már nem áll), és a nagyra nőtt kamilla épp az orrom magasságáig ér. Egy-két éves vagyok, és csak szagolgatom a kamilla mennyei illatát, és mondogatom magamban, hogy „ez nadon finom, ez nadon ijjatos”...

Nagyanyám pesti lány volt, aki Búcsra ment férjhez. Pici korom óta az ő választékos, finom beszédét hallgattam, s figyeltem, milyen szeretettel, gonddal műveli a földet a kertben.  Minden amit tett, mintha megszentelt tevékenység lett volna.


A kerekes kút a kerítés mellett mindig lenyűgözött, mert titokzatos volt. Nagyanyám sokszor figyelmeztetett, hogy ne menjek közel, nehogy beleessek. De azért néha négykézláb közel merészkedtem hozzá, orrommal megérintettem a káváját, és belepillantottam a félelmetes mélységbe. Megcsapott hűvös lehelete, mintha figyelmeztetni próbált volna, hogy ne hajoljak közelebb... Nagyon szerettem nagyanyámmal vízért menni. A kerekes kút láncának tompa csörgését, a szép fehér zománcos kanna csobbanását a kút mélyén még mindig fel tudom idézni.

A kis ház előtt húzódó lugas hangulata is felejthetetlen. Tikkasztó nyári napokon a lugas alatt sétálgattam kis barátnőmmel. Nem sokat beszélgettünk, csak eszegettük az édes-savanykás kajszibarackot, és éreztük, hogy itt nekünk nagyon jó...

Egyik évben nagyanyám beteg lett, a kis házat a telekkel eladtuk, és ő beköltözött Komáromba, hogy közelebb legyen hozzánk. Én Komáromba jártam alapiskolába majd gimnáziumba, de csak gimnazista éveim alatt kezdtem igazán megszokni a várost. Sokszor mondogattam édesapámnak gyermekéveim alatt, hogy menjünk vissza Búcsra lakni, és ő meggyőződéssel mondta ilyenkor, hogy majd megyünk...

Pozsonyi tanulmányaim után Komáromba mentem vissza, és nagy lelkesedéssel vetettem magam bele a tanításba. A magyar gimnáziumban angolt tanítottam, délutánonként egy magániskolában gyermekeknek adtam beszédcentrikus órákat szintén angol nyelvből, és az akkortájt nyílt művelődési központban a felnőttek számára szervezett angol tanfolyamot vezettem esténként. Tevékeny évek voltak, de a szlovákiai politikai hangulat nyomasztó volt... Ezért történt, hogy amikor valós lehetőségünk adódott arra, hogy kiköltözzünk Kanadába, újdonsült férjemmel és akkor négy hónapos kisfiunkkal Ákossal nekivágtunk az ismeretlennek...

November negyedikén szálltunk le a torontói repülőtéren. Rettenetesen bántó, hideg szél fújt, minden idegen volt... Nem könnyű egy idegen országban az embernek megvetnie a lábát, még akkor sem, ha beszéli az ország nyelvét. A kezdet nehéz volt és sokszor elkeserítő, de nem volt szabad feladni... Az első biztos pontot aztán az jelentette, mikor férjem egy komoly munkát kapott egy torontói nyomdában, melyet egy felvidéki cipszer család alapított. A család még emlékezett a felvidéki gyökerekre, és értékelte férjem kemény munkáját. Hamarosan én is el tudtam helyezkedni a szakmámban, egy magyar házaspár által alapított torontói nyelviskolában kezdtem el angolt tanitani a világ minden részéről érkező bevándorlók számára. Érdekes volt... Kisfiunk számára ezidőtájt sürgősen orvost kellett kerítenünk, hogy megkaphassa a kötelező oltását. Férjem egyik munkatársa segített is, mondta, hogy a közelben van egy jó orvos, s a saját autójával el is vitt minket oda. Nagy meglepetésünkre az orvos felvidéki volt, neve Dr. Michael Oláh

. Kisfiunk megkapta a kötelező oltást, mi megnyugodtunk, s ha már ott voltunk, rákérdeztünk, hogy hol találunk a közelben egy jó fogorvost, mert arra is szükségünk lesz hamarosan. Oláhné nagyon készséges volt, azonnal irányított minket: ugyan ebben az épületben, csak a második emeleten rendel Dr. Gombita! Mint kiderült, Dr. Gombita Kassán végzett, szeretettel emlegette nekünk kassai magyar barátait, és valóban nagyon jó fogorvos! Azok a tömések, melyeket ő csinált huszonöt éve, még ma is tartanak!

Most már volt családi orvosunk, fogorvosunk és jó munkánk, de valah

ogy férjem úgy érezte, nem teljes az élete, ha nem tesz valamit a közösségéért – a kanadai magyarokért. Elhatározta, hogy magyar újságot alapít a Kanadában és az Egyesült Államokban élő magyarok számára. Két év nekikészülődés után, 2000 március elsején megjelent a saját lapunk Magyar Jelen név alatt, mely Torontó minden magyar és európai tulajdonú boltjában kapható volt. Lapunk rendesen felkavarta az állóvizet: fiatalos, bátor hangvételű magyar hetilap volt, mely különleges, szokatlan témákat feszegetett. Szombatoknént jelent meg, és szombatonként a magyarok sorban álltak a csemegeboltok előtt, hogy mikor megérkezik a Magyar Jelen legújabb száma, azonnal megvehessék. Férjem álma teljesült: új erőt, új lendületet vittünk a kanadai magyar közösség életébe. Az olvasók a tőlünk érkező törődést és szeretetet érezték és viszonozták is. Hosszú éveken keresztül hűséges olvasói maradtak lapunknak. Újságunk megalapítása azzal járt, hogy céget kellett bejegyeznünk, és adóbevallást készíteni minden évben. Ismerőseink tanácsára egy torontói könyvelőhöz mentünk ez ügyben, neve Nagy Zoltán, aki Dunaszerdahelyről származott!

Újságunk kapcsán aztán természetesen rengeteg kanadai és amerikai magyarral megismerkedtünk az évek folyamán, akik közül sokan Erdélyből származtak, egyik közülük Lőrincz Béla barátunk, akitől férjem megtanulta a fafaragást. Másik kedves barátunk Thököly Faragó Ildikó - igen, a felvidéki Thökölyek leszármazotta – vezette a torontói Magyar Házban a Kodály néptáncegyüttest. Kezdeményezésemre aztán a Magyar Ház igazgatósága engedélyezte táncházak rendszeres megszervezését is, amely alkalmakkor nem csak a hivatásos táncosok, hanem a torontói magyarság apraja-nagyja rophatta. Fergeteges táncházakat rendeztünk, csodálatos, élő muzsikával.

A torontói magyarság a Magyar Házban rendszeresen tartott bálokat is. Az egyik szilveszteri bálon az asztaltársaságunk egyik tréfás tagja, akit korábban nem ismertünk, így mutatkozott be: Fazekas Mihály vagyok, de nem én írtam a Ludas Matyit! Kérdésemre, hogy honnan származik, jött a meglepő válasz: Bátorkesziről! Attól kezdve éveken keresztül tartottuk a kapcsolatot Fazekasékkal.

Tizenkét éven keresztül adtuk ki a Magyar Jelent a kanadai és az amerikai magyarok számára, előfizetőink voltak Kanada és az Egyesült Államok minden szegletéből, sőt azt is megszerveztük, hogy lapunk az összmagyarság lapja lett, mert több mint tíz éven keresztül a Magyar Jelen Magyarországon is kapható volt minden újságos standon!

Tartalmas, tanulságos, mozgalmas évek voltak ezek. Közben Ákos fiunk felcseperedett, és három kistestvére is született Kanadában. Ákos Kanadában járta ki az iskolákat, így első kézből volt lehetőségem megtapasztalni a kanadai iskolarendszert – s nem szerettem volna, ha a három kicsi is az ottani iskolarendszerben nő fel. Ezért hazahoztuk őket, hogy a gyökerekhez közel nőjenek fel, és magyar iskolába járhassanak. Édesapámnak igaza volt: valóban, újra Búcson lakunk!

Sok örömteli pillanatban volt részem most, hogy újra itthon vagyok: megtudtam, hogy egykori kedves gimnáziumi tanítványom, Labancz Roland a szomszédos falu, Bátorkeszi polgármestere lett. Köszönöm neki az Omega koncert megszervezését! Ekkora élményben Kanadában nem volt részem!

A kis barátnőm, akivel a lugas alatt sétálgattam régen, most kisebbik fiam osztályfőnöke. És virágzik a kertemben az illatos kamilla!

 
 

A cikk szerzője Szakállasné Cúth Katalin itthon újra tanit, magánórákat ad gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt angol nyelvből. Érdeklődni lehet a 0948-345-654 telefonszámon.

Ön itt van: Home Címlap Felvidékiek Kanadában