BatorkesziaLap

Lelkes Ferenc lelkipásztor emlékére

1960. február 11-én, 55 esztendeje hunyt el nagytiszteletű Lelkes Ferenc, a Bátorkeszi Református Egyházközségben 32 esztendőn át szolgáló hű lelkipásztor. Az évforduló kapcsán emlékére szóltak a bátorkeszi református templom harangjai. Egy rövid írásban leánya, özv. Jakab Istvánné, Lelkes Ilona emlékezik szerető édesapjára.

 

55 éve hunyt el Lelkes Ferenc lelkipásztor

                                                                                                                                                                                                                  

Hogy milyen ember volt édesapám?  

        1901. december 21-én beleszületett az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó teljes évtizedébe; gyermekkorát lezárta az első világháború, serdülőkorát a gyalázatos Trianon. Kétszer is érettségizett. Először a Csehszlovákiához került szülővárosában, a Szent Benedek-rendi Gimnáziumban, majd Magyarországon 1920. június 30-án, amikor a Pápai Református Teológiai Akadémiára jelentkezett – a Pápai Református Főgimnáziumban is – kitűnő eredménnyel. A református teológián 1924-ben végzett (itt szeniori tisztséget is betöltött). Az első lelkészképesítő vizsgát 1924. szeptember 3-án tette le: jelesen képesítettnek, segédlelkészi szolgálatra alkalmazhatónak nyilvánítva. A lelkészi esküjére Nemesócsán került sor szeptember 7-én; Gyalókai László esperes exmittálta. Káplán volt Komáromszentpéteren, Csallóközaranyoson. Itt ismerkedett meg az akkor már ott tanító édesanyámmal. 1928-ban kötöttek házasságot. Apám Bátorkeszire 1928 szeptemberében került (bemutatkozó prédikációjának igéje János 15,1–7; Krisztus a szőlőtő). Egyszer megkérdeztem tőle, miért ezt választotta, mosolyogva mondta: „Mert a kesziek jó szőlőművelők.” A második lelkészképesítő vizsgáját Pápán tette le 1926. szeptember 7-én. Az oklevelét a Szlovenszkói és Kárpátaljai Egyetemes Egyház lelkészképesítő vizsgálati bizottsága Losoncon nosztrifikálta. Később egyházmegyei tanácsbíróként közegyházi tisztséget is betöltött. 32 éven át szolgált a keszi gyülekezetben. (Hozzám került a Bibliája, s megtaláltam benne azt a vázlatát, amelyben felkészült az utolsó prédikációira. A Hegyi beszéd boldogságmondásai szerepeltek rajta. Még a halála napján mondandónak a vázlata is rajta volt.) 1960. február 11-én hajnalban hunyt el.

Hogy milyen volt valójában?

            Én gyermekként vidám, életszerető embernek ismertem meg. Jó hangja volt, szívesen énekelt. Emlegették, hogy egyszer hatan versenyeztek – öten voltak kesziek –;ő egyedül több népdalt, magyarnótát, éneket tudott, mint ők öten. Halotti torán – azzal a megjegyzéssel: „Ez is a tisztelendő úr nótája volt” – mindegyiket szépen elénekelték az emlékére. Tudása, tájékozottsága, olvasottsága példaértékűvé vált számomra. Minden rejtvényt megfejtett, amelyhez hozzájutott. Fődíjat is nyert: egy hálószobabútort. (Ez akkoriban nem kis dolog volt!) Nászajándékul adta az akkor férjhez menendő egyik rokon lánynak. Nyert könyveket, vadászszéket, esernyőt is. Különösen szerette a matematikát, az irodalmat, a népi írókat. Úgy tudom, népszínműveket (színdarabokat) is tanított be, rendezett a fiataloknak. Egy Csemadok-rendezvényre készített Petőfi-feldolgozását még én is felhasználtam pedagógus koromban. Készített számomra is irodalmi színpadra alkalmazható forgatókönyvet a kuruc költészetből. Szeretett a közért dolgozni.

A Vöröskereszt elnökeként többször vett részt véradáson, s ha fizikai társadalmi munkát kellett vállalnia a szervezetnek (akkoriban ezt brigádnak mondták), sokszor ő maga teljesítette. Az egyik szünidőben én is vele voltam a helyi malomban söprögetni. Jól szórakoztunk az ott dolgozókkal! A Vöröskereszt szervezet különösen szép koszorút küldött a koporsójára: piros virágokból készített keresztet fehér virágokkal és zöld fenyővel vettek körül. Szerette a jó társaságot, a háború előtt járt a keszi kaszinóba is beszélgetni, tarokkozni. Tarokkozni a bátyámat és engem is megtanított, mert azt mondta, ez olyan szórakoztató kártyajáték, amely csiszolja, fejleszti a gondolkodást. Ezt négyen játszották, s ha nem volt negyedik, minket is bevettek. Vadászott is, kutyája is volt. Jellemző, hogy mikor közeledett a front, nem rejtette el a puskáját (csak sörétes volt), hanem kitette mellé az engedélyét is… Hát, az engedély ott maradt, a puskát és a zsebóráját az első orosz elvitte. A front átvonulása után maláriát kapott; ez a váltóláz (magas láz, majd hideglelés) megviselte a szervezetét. Nem volt gyógyszer, nem lehetett kinint sem szerezni. Egyik nap 40 fokos láza volt, másnap meg úgy fázott, hogy a forró nyári napokon dunyhával takargattuk. Tönkre ment a szíve meg a veséje is. Kórházba is került, operálták. Leginkább azonban a bátyám betegsége viselte meg. Türelemmel tűrte testi és lelki megpróbáltatásait.

 

Hogy milyen volt?

            Istenfélő, erős hitű, igazságszerető, alapos tudású, de szerény, becsületes jó magyar ember. Aki életének 59 éve alatt tette, amit Isten rábízott, s amit tudott, és amit lehetett. Példát mutatott emberségből. Hálát adok Istennek, hogy ilyen apát adott. Az ő tulajdonságait, jellemvonásait kerestem s találtam meg az életem párjában is. 

özv. Jakab Istvánné Lelkes Ilona 

 

Ön itt van: Home Hitélet Lelkes Ferenc lelkipásztor emlékére