BatorkesziaLap

Az úrbéri viszonyok megszüntetése

 

„Elhatároztuk, hogy az urbéri viszonyokboli kibontakozást kár mentesítéssel öszvekötve eszközöljük, s ez által a nép és nemesség közti érdekeket kiegyenlítve hazánk boldogságának gyarapitásával Felséged trónját meg szilárdítjuk.” (Kossuth Lajos, 1848. március 3.)

Az 1830-as évek eleje mérföldkőnek számít Európa 19. századi történelmében. A történetírásban korszakváltónak is nevezett 1830. esztendőben súlyos repedések keletkeztek a napóleoni háborúk után kialakított, s a Szent Szövetség által felügyelt konzervatív rend sziklaszilárdnak hitt falán. Nyolc évig tartó szabadságharc után az Oszmán Birodalomtól elszakadva létrejött a Görög Királyság. Párizsban a júliusi forradalom elzavarta az utolsó Bourbon uralkodót, X. Károlyt. Helyére a „polgárkirályt”, az orleáns-i Lajos Fülöpöt ültették (őt történetesen majd 1848 februárjában taszítja le egy újabb forradalom a trónról). Összeomlott a bécsi kongresszus egyik tákolmánya, az Egyesült Németalföldi Királyság, romjain megalakult a független Belgium. Az orosz birodalom fennhatósága alá tartozó Kongresszusi Lengyelországban felkelés tört ki a cár ellen, melyet a következő évben „Európa csendőre”, I. Miklós vérbe fojtott.

*****

Magyarországon ugyanakkor látszólag nyugalom honolt. A forradalom szele egyelőre elkerülte az országot, ám 1830 januárjában megjelent gróf Széchenyi István Hitel című munkája, mely polarizálta a honi politizáló elitet. A század neves zsurnalisztája, Falk Miksa anekdotája(?)  szerint a Margitsziget fái között két, később majd jelentős politikai szerepet vállaló 17 éves ifjú, Szalay László és Eötvös József pezsgővel koccintott a Bourbon-ház bukására és „a nemzetek szabadságára”.

Az év szeptemberében I. Ferenc király országgyűlést hívott össze Pozsonyba. A magyar rendek megszavazták a király által kért újoncokat, ennek fejében az udvar zöldet adott a magyar nyelv további térnyerésének. Az országgyűlés egyik legfontosabb aktusa a betegeskedő Ferenc király fiának, V. Ferdinándnak a megkoronázása volt. Decemberben a diéta be is fejeződött azzal, hogy fél éven belül új országgyűlésre kerül sor. Ám ekkor bekövetkezett valami, amit előre senki sem látott, s ami jelentősen összekuszálta a viszonyokat. Bengália felől az ázsiai orosz területeken át szörnyű betegség jelent meg Európában – a kolera. Hiába állított fel a kormányzat Galícia és Magyarország határán katonai kordont, a kolera hamarosan megjelent az ország északkeleti vidékein, majd rohamosan terjedt nyugat felé. A járvány mintegy 250 ezer áldozatot szedett. Ráadásul a műveletlen jobbágyok a kutak (amúgy nem minden esetben szakszerűen végrehajtott) fertőtlenítését úgy értelmezték, hogy az urak az ivóvíz megmérgezésével ki akarják irtani őket. 1831-ben Dózsa György 1514. évi parasztháborúja óta nem tapasztalt méretű felkelés vette kezdetét, melynek centruma Zemplén, Abaúj és Sáros megyékben volt. A hatalom leverte és keményen megtorolta a felkelést, de minden gondolkodó ember számára világos volt, hogy a lakosság hozzávetőlegesen 80%-át kitevő jobbágyság problémáinak rendezését tovább halogatni nem lehet. Ezért nem csoda, ha a némi késéssel, 1832 őszén megnyílt országgyűlés legtöbb vitát kiváltott témája éppen a jobbágykérdés volt.

Az 1832-36-os országgyűlés volt az első olyan diéta, amelyen az alsótáblát a reformok hívei uralták, és már ott voltak a változások szükségességét hirdető arisztokraták a felsőtáblán is. A liberális reformellenzék az úrbéri viszonyok eltörlését az önkéntes örökváltság révén óhajtotta elérni. Az elképzelés lényege az volt, hogy a jobbágy, amennyiben megegyezett a földesurával egy összeg befizetése fejében örökre megválthatta terheit, és egykori telkének teljes jogú tulajdonosává válhatott volna. Hiába érvelt azonban érzelmektől fűtött szónoklataiban az úrbéri viszonyok ilyen formában történő rendezése mellett a felsőtáblán Wesselényi Miklós báró, a „követek házában” pedig Kölcsey Ferenc és Deák Ferenc, a főrendek, illetve a király négyszer utasították vissza az alsótábla javaslatát. Végül 1834 végén már az alsótáblán is kisebbségbe kerültek az örökváltság hívei, mert időközben a megyéikbe hazautazó főispánok, a kormányzat emberei „megdolgozták” a vármegyei nemességet. A leitatott bocskoros nemesek szavazataival elérték a követutasítások módosítását, melyek már nem támogatták az örökváltságot. A leghosszabb pozsonyi reformországgyűlés nem tudott a jobbágykérdésben áttörést elérni.

Az 1839-40-es diétán azonban az udvar szorult helyzetét kihasználva törvénybe iktatták az önkéntes örökváltságot. Ennek értelmében mindkét fél (a földesúr és a jobbágy) alkuja után egyének vagy egész közösségek örök időkre megválthatták magukat a jobbágyi kötelezettségek alól. Ám szinte abban a pillanatban nyilvánvalóvá vált a koncepció gyenge pontja: Magyarországon mindössze a jobbágyság 1%-a volt képes arra, hogy ilyen módon szabaduljon meg kötelékeitől. A többieknek egyszerűen nem volt annyi pénzük, hogy megvásárolják a szabadságukat. A magyarországi társadalom legnépesebb rétegének problémája tehát továbbra is megoldatlan maradt.

Az örökváltság kérdése azonban az 1840-es években sem került le a napirendről. A jobbágyfelszabadítást az 1840-es évek második felében már összekötötték a reformkor egy másik sok polémiát kiváltó problémájával, a közadózás bevezetésével, vagy ahogy akkor mondták: a közteherviseléssel. A nemesség befizetett adója révén megnövekedő állami bevételekből kaphatnának a jobbágyok pénzbeli támogatást az örökváltság kifizetésére.

*****

Végül az 1848-as forradalom hozta meg a várva várt áttörést. Batthyány Lajos kormányfővé történt kinevezése után egy nappal, 1848. március 18-án a pozsonyi országgyűlés három fontos törvényt fogadott el: a közteherviselésről (a nemesek adómentességének megszüntetéséről), az úrbéri szolgáltatások utólagos állami kárpótlással történő azonnali megszüntetéséről és az egyházi tized megszüntetéséről szólót. (Ezek lettek a nevezetes „áprilisi törvények” VIII., IX., XIII. törvénycikkei.) Az úrbéri viszonyok megszüntetéséről szóló törvény a volt jobbágyság mintegy 40%-ának tulajdonába adta  az általa addig használt úrbéri földeket. Ez nagyjából az összes megművelt terület egyharmadát jelentette. A törvény egyik hiányossága volt viszont, hogy a nem úrbéres jellegű területeket – szőlőket, irtványokat, maradványföldeket – meghagyta a földesúr tulajdonában és fenntartotta az e földek használatáért járó tartozásokat is. További szociális problémát jelentett a telekkel nem bíró jobbágyok, a zsellérek helyzete. Jogilag ugyan szabad emberek lettek, ám föld híján nincstelen agrárproletárokká váltak. A törvény előírta a jobbágyaikat vesztett földesurak kártalanítását – ennek végrehajtását viszont későbbre halasztották.

Minden hiányossága ellenére a magyarországi jobbágyfelszabadításról szóló törvényt a korabeli Európa legprogresszívebb ilyen jellegű jogszabályai között szokták emlegetni. Ennek ellenére természetesen szép számmal felbukkantak az ellenvéleményen levők. Sem a bécsi udvarban, sem a magyar nemesség egyes köreiben nem kísérte dörgő taps a törvény elfogadását. Hogy ezen körök akadékoskodását semlegesítse, Batthyány miniszterelnök 1848. március 23-án (tehát még a jogszabály április 11-én történt szentesítése előtt)  körlevélben szólította fel a megyéket: haladéktalanul tájékoztassák a falvak népét, hogy a jobbágyok nem kötelesek többé úrbéres szolgáltatásokat teljesíteni a földesuraknak. A parasztság kezdetben eufóriával fogadta az intézkedéseket, ellenben amikor kiderült, hogy a szolgáltatások eltörlése a fentebb említett területeken élő jobbágyokra nem vonatkozik, az érintetteknél az örömöt előbb közöny, majd elégedetlenség váltotta fel. 1848 tavaszán és nyarán a Batthyány-kormánynak több helyen a paraszti lakosság megmozdulásaival kellett szembenéznie. Különösen azokon a helyeken alakultak ki veszélyes tűzfészkek, ahol a szociális jellegű elégedetlenség összekapcsolódott a nemzetiségi kérdéssel. A kormánynak megbékítéssel, illetve helyenként fegyveres erő alkalmazásával csak 1848 nyarán sikerült úrrá lenni a helyzeten. Deák Ferenc igazságügyi miniszter pedig közben hozzákezdett a feudális maradványok eltörlésére vonatkozó törvényjavaslat kidolgozásához. A javaslat a maradványföldeket, az irtványok nagy részét állami kárpótlás mellett  parasztbirtoknak ismerte el, a szőlőket pedig a parasztok által megválthatónak nyilvánította. A tervezet vitájára 1848 szeptemberében került sor, amikor Magyarország már a háború felé sodródott. A képviselőház eltörölte a szőlődézsmát, a saját tulajdonú házban lakó majorsági zsellérek, illetve a negyed teleknél kisebb birtokú szőlősgazdák megváltását állami feladattá tette. Deák törvényjavaslatának további pontjait az országot ért horvát támadás miatt elnapolták. 1848 decemberében az országgyűlés a nemesek kártalanításának kérdését nyitotta meg, ez viszont az osztrák támadás okán maradt félbe.

*****

A háborús állapotok miatt a politikai vezetés nem tudta száz százalékosan rendezni az úrbéri viszonyokat. Érdekes módon erre a Bach-korszak idején került sor. Az 1853. március 2-án Ferenc József által kiadott úrbéri pátens kimondta az úrbéri kapcsolatokból származó „jogok, járandóságok és kötelezettségek” megszűntét. Tehát az úrbéri viszonyok rendezésének befejezését az a bécsi udvar valósította meg, amely hosszú ideig annak egyik legfőbb kerékkötője volt. Ez is mutatja, hogy az elbukott szabadságharc ellenére az 1848-as forradalom több vívmányát még a neoabszolutizmus idején sem volt célszerű megsemmisíteni.

Pelle István

 

Ön itt van: Home Kultúra Az úrbéri viszonyok megszüntetése