BatorkesziaLap

Gyilkosság a Pilisben

Nyolc évszázaddal ezelőtt került sor az Árpád-kori magyar történelem közismert politikai gyilkosságára, mely az egyik legjelentősebb magyar dráma, illetve opera „alapanyagát” szolgáltatta. De vajon mennyit tudunk róla valójában?

„Magyarország királynéját, Egbert bambergi püspök és Ottó meráni herceg testvérét kegyetlenül elemésztették maguk a magyarok, nem más okból kifolyólag – mint mondták –, csak azért, mert ugyanez a királyné a mindenfelől odaérkező németek iránt bőkezű volt és nagylelkű, és szükségükben mindenben a segítségükre sietett. A gyilkosok egyikét pedig, bizonyos Péter nevű ispánt Magyarország királya később állítólag kézrekerítette, és karót döfetvén át a hasán, feleségéért bosszút állván megölte.”

(A Marbachi Évkönyv tudósítása Gertrúd meggyilkolásáról, 1230 körül – részlet)

Az Árpádok korával foglalkozó történelmi munkák II. András (ur. 1205-1235) regnálását kivétel nélkül kiemelt helyen taglalják. Persze nem elsősorban a király kivételes uralkodói vagy személyes jellembeli kvalitásai okán, hanem azért, mert András idején olyan folyamatok kezdődtek el, vagy éppen tetőződtek, amelyek hosszú ideig – több esetben évszázadokon át – meghatározták a Magyar Királyság társadalmi-politikai életét. Elég, ha csupán a király által „új berendezkedés”-nek (Novae Institutiones) nevezett, mértéktelen birtokadományozási politikára gondolunk, ami megcsonkította a királyi birtokállományt, meggyengítve ezzel a királyi hatalmat, ugyanakkor megnövelte a megadományozott nagybirtokosok gazdasági és politikai befolyását. Vagy éppenséggel az 1222-ben egy palotaforradalom révén kierőszakolt Aranybulla kiadására, amely dokumentum (az idők során természetesen kisebb nagyobb átalakításokkal) egészen az 1848-as forradalomig a magyar jogrend szerves részét képezte.

Ebben az írásban azonban nem a „nagy” történelmi folyamatokra összpontosítunk, hanem a magyar történelem egyik legnépszerűtlenebb királynéja meggyilkolásának körülményeit tesszük meg vizsgálódásunk tárgyává. A merényletet a tettesek pontosan 800 évvel ezelőtt, 1213. szeptember 28-án hajtották végre a pilisi erdőben.

*

Az egyik legjelentősebb Árpád-házi király, III. Béla 1196-ban bekövetkezett halálát követően a trónt idősebbik fia, Imre (ur. 1196-1204) örökölte. Andrásnak, a másodszülött fiúnak be kellett érnie várak és birtokok sokaságával, valamint egy, az apa által a Szentszéknek megígért, a Szentföldre indítandó keresztes hadjárat fedezésére szolgáló tengernyi pénzzel. A könnyelmű András herceg azonban a keresztes hadjárat céljaira kapott pénzt hamar elherdálta. Hogy újabb bevételekre tegyen szert, több, korábban élt Árpád-házi herceghez hasonlóan, fivérére, a törvényes királyra támadt. András 1197-ben a szlavóniai Macskinál vereséget mért Imrére. A szorult helyzetbe került uralkodó öccsének adta Horvátországot és Dalmáciát. András az Adria mentén hatalmi bázist épített ki. Erre és néhány Imre környezetében tartózkodó hívére támaszkodva újabb támadásokat intézett a király ellen, amelyek azonban rendre a herceg vereségével végződtek. A viszálykodó testvérek között ideiglenesen III. Ince pápa teremtett békét.

A 13. század első éveiben mindkét fivér megnősült. Imre II. Alfonz aragóniai király lányát, Konstanciát vette feleségül – házasságukból hamarosan fiúgyermek született: László. András herceg a bajorországi Andeschből származó IV. Bertold herceg és Rochiltzi Ágnes lányát, Gertrúdot vette nőül. A feltörekvő család Barbarossa Frigyestől kapta meg az Isztriai-félszigetet és a Kvarner-öböl partvidékét magába foglaló Merániát (a terület megnevezése a német Meer=tenger szó latinosított változatából származik). Az esküvőre 1203-ban került sor.

Merániai Gertrúd Magyarországra érkezése után nem sokkal András újabb támadást intézett bátyja ellen. Imre azonban Varasdnál legyőzte lázadó testvérét, majd Esztergomban fogságba vetette. Gertrúdot, akit Imre azzal vádolt meg, hogy ő ösztökélte Andrást az újabb belháborúra, a király kiutasította az országból. András hívei segítségével hamarosan kiszabadult, erre Imre – pápai engedéllyel – III. László néven királlyá koronáztatta kisfiát. A királyon egyre inkább elhatalmasodott a betegsége, halála közeledtét érezve úgy rendelkezett: László vegye át a királyi hatalmat. Ugyanakkor – az előzményeket figyelembe véve sokak meglepetésére – a gyermekkirály védelmét és az ország kormányzását Andrásra bízta. 1204 novemberében Imre elhunyt. Az özvegy Konstancia nem érezte magát biztonságban Magyarországon, fiával együtt VI. Lipót osztrák uralkodónál keresett menedéket Bécsben. III. László azonban 1205 májusában váratlanul meghalt. András előtt megnyílt a trónhoz vezető út. 1205. május 29-én el is foglalta azt.

*

 A korábban elüldözött Gertrúd még Imre halála után visszatért Magyarországra. Itt jegyezzük meg: András és Gertrúd házassága külpolitikai szempontból gyümölcsöző is lehetett volna az ország számára, ugyanis a magyar királyné legidősebb lánytestvére II. Fülöp Ágost francia király felesége lett, ezáltal II. András sógorságba került azzal a Szentföldet is megjárt uralkodóval, aki nagyon sokat tett Franciaországban a királyi hatalom megerősítéséért. Ám minden másként alakult. Gertrúdnak már Imre idejében sem volt jó a híre. Mint korábban említettük, a királyi udvarban bujtogatással vádolták meg. Majd a gyermekkirály Bécsben bekövetkezett váratlan halálával is összefüggésbe hozták a nevét. Bizonyítékok azonban arról, hogy köze lett volna III. László halálához, soha sehonnan nem kerültek elő.

Ennek ellenére András trónra lépése után sokak szemében Gertrúd lett a királyi udvar rossz szelleme. Felesége hatására ugyanis II. András király felelőtlen pénzszórásba, birtokadományozásba kezdett. A kedvezményezettek elsősorban a királynéval Magyarországra érkező idegenek, a „meráni” rokonok voltak. A korral foglalkozó szakirodalmak szinte kivétel nélkül megemlítik a királyné öccsének, Bertholdnak a magyarországi karrierjét, aki prépostból a király közbenjárására úgy lett kalocsai érsek, hogy a kánonjogilag megkívánt életkort, a 30. életévét sem töltötte be. Később megkapta a horvát-dalmát báni címet, majd Erdély vajdája lett.

A háttérbe szorult magyar országnagyok elégedetlensége végül 1213-ban a királyné elleni összeesküvéshez vezetett. A „békétlenek” érdekes módon elsősorban abból a körből kerültek ki, akik korábban Gertrúd hívei voltak: Péter csanádi ispán közel négy, Bánk korábbi szlavón bán, a merénylet idején az ország nádora, több mint egy évig volt a királyné udvarbírája. Mindenképpen az összeesküvők közé tartozott Bánk veje, Kacsics nembeli Simon, míg János esztergomi érsek szerepvállalása az eseményekben kérdéses. A főpappal kapcsolatban, a történelmi köztudatban élénken él egy kétértelműen megfogalmazott levél, melyet állítólag központozás nélkül küldött el a szervezkedőkhöz: "Reginam occidere nolite timere bonum est si omnesconsentiunt ero non contradico". („A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.”) Attól függően, hogy e mondatban hogyan helyezzük el az írásjeleket, jelentheti a készülő gyilkosság tiltását, illetve támogatását is. Több kutató azonban feltételezi, hogy az idézett mondat nem az esztergomi érsektől származik, sokkal inkább a királyné meggyilkolásáról szóló külföldi tudósítások valamelyik szerzőjének fejében született meg…

Tény viszont, hogy 1213. szeptember 28-án az összeesküvők végrehajtották a kitervelt gyilkosságot. II. András király éppen Halics orosz fejedelemség ellen vezetett hadjáratot, azaz nem tartózkodott Magyarországon. A királyné VI. Lipót osztrák herceget fogadta Pilisszentkereszten. Ezt az alkalmat használták ki a merénylők. A gyilkosság körülményeit nem ismerjük pontosan. Az egyik változat szerint Péterék a pilisi hegyekben tőrbe csalták Gertrúdot, majd az erdő mélyén végeztek vele; egy másik verzió úgy szól: az erdő közelében felállított sátrában rontottak a gyilkosok a királynéra, s testét összekaszabolták. Mindkét változatban szerepel, hogy nem csupán a királyné esett áldozatul, hanem kíséretének jelentős része is, míg a gyűlölt Bertholdnak és a vendég Lipót hercegnek sikerült megmenekülnie. Felmerül az a kérdés is: ki volt valójában a királyné gyilkosa? Főleg Katona József Bánk bán című drámájának, valamint Erkel Ferenc e mű alapján készült operájának köszönhetően a köztudatban az él: Bánk, az ország nádora ölte meg a Gertrúdot. A középkori magyar krónikaírók is így tudták. A Képes Krónikában és Thuróczy János később született munkájában Gertrúd meggyilkolásáról egyaránt ez olvasható: „Hanem ó, fájdalom az említett úrnő – kétségkívül az emberi nem ellenségének sugalmazására – Bánk bánnak, ennek a kiváló férfiúnak a feleségét erőszakkal kiszolgáltatta az egyik nála vendégeskedő fivérének, hogy az megbecstelenítse. Emiatt Bor nembeli Bánk irgalmatlanul megfürdette kardját a királyné vérében…” A krónikák alapján az erdélyi Valkai András feldolgozta a gyilkosság történetét. Valószínűsíthető, hogy ennek az interpretációnak az alapján lett Katonánál és Erkelnél Bánk a történet központi figurája, aki hazája és családja sérelmeit torolja meg a királynén. Ám nagyon valószínű, hogy a valóságban Gertrúd gyilkosa nem Bánk nádor, hanem Péter ispán volt. Ugyanis orosz hadjáratát a gyilkosság hírének hallatára megszakító II. András a merényletben fontos szerepet játszó főurak közül mindössze Pétert húzatta karóba. Bánkot ideiglenesen megfosztotta ugyan birtokaitól és a nádori tisztségétől, ám három év múlva már újra visszavette udvarába - országbíróként. Majd amikor 1217-ben a király végre elindult régen esedékes hadjáratára a Szentföldre, Bánkra bízta az ország kormányzatát.

Kérdés, hogy ilyen szörnyű haláleset után (Gertrúd királyné öt árvát hagyott maga után: Máriát, Bélát, Erzsébetet, Kálmánt, és Andrást) miért született viszonylag enyhe ítélet. Feltételezhető, hogy az összeesküvők célpontjai nem csupán a királyné és a meráni rokonság volt, hanem a gyilkossággal Péterék áttételesen a magyar főurakat háttérbe szorító királynak is üzentek: veszélyben a trónja. II. András pedig, amint az későbbi tetteiből egyértelműen kiolvasható, vette a jelzést. Volt azonban valaki, aki soha nem feledte el a magyar főuraknak a szemeláttára lejátszódott szörnyűséget. András és Gertrúd legidősebb fia, aki IV. Béla néven ismert a magyar történelemben.

Pelle István

 

Ön itt van: Home Kultúra Gyilkosság a Pilisben