BatorkesziaLap

A körülmények kényszerítő ereje

95 éve, 1920. június 4-én írták alá a versailles-i kastélyrendszerhez tartozó Grand Trianonban a „nagy háborúban” győztes antanthatalmak és szövetségeseik Magyarországgal az I. világháborút lezáró békeszereződést.

„… kijelentem azt is, Uraim, hogy olyan mesterséges rendelkezésekkel, mint amilyeneket a békeszerződés tartalmaz, Európának ebben az általános béke szempontjából oly fontos és sokat szenvedett részében nem lehetséges békés politikai helyzetet teremteni.”

(Apponyi Albert, 1920. január 16.)

Az I. világháború 1918 őszén a központi hatalmak és azok szövetségesei vereségével ért véget. A vesztesek között ott volt az Osztrák-Magyar Monarchia is, amely a győztes antanthatalmakkal 1918. november 3-án írta alá a fegyverszüneti egyezményt az itáliai Padova mellett található Villa Giustiban. A fegyverszünet aláírásának idején a Monarchia már a széthullás stádiumában volt. Miután október 27-én Andrássy Gyula osztrák-magyar közös külügyminiszter különbékét kért az amerikaiaktól, ugyanakkor elismerte a cseh, a szlovák és a délszláv népek önállóságra való jogát, október 28-án a Csehszlovák Nemzeti Bizottság képviselői Prágában kimondták az önálló csehszlovák állam létrejöttét, amelyhez október 30-án a túrócszentmártoni nyilatkozattal a Szlovák Nemzeti Tanács is csatlakozott. Zágrábban a horvát és a szlovén képviselők jelentették be a kiválást, míg Bécsben a német nyelvű képviselők Német Ausztria ideiglenes nemzetgyűlésévé nyilvánították magukat.

A változás szele természetesen Magyarországot is megérintette. Az „őszirózsás forradalom” Budapesten Károlyi Mihályt, az egy héttel korábban létrejött Magyar Nemzeti Tanács elnökét juttatta hatalomra. A november 1-jén megalakult Károlyi-kormány egy olyan független és demokratikus köztársaság létrehozását tűzte ki céljául, melyben az ország nem magyar nyelvű lakosai is államalkotó tényezők lettek volna. Ez azonban illúziónak bizonyult. A nemzetiségi ügyek miniszterének, Jászi Oszkárnak hamarosan szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy a románok, a szlovákok és a délszlávok immár elkésettnek minősítették a magyar próbálkozásokat – és az elszakadás mellett döntöttek. A Károlyi-kormánynak számot kellett vetnie azzal is, hogy mindenféle antantbarát deklaráció ellenére a győztes nagyhatalmak az új Magyarországot is ellenségként kezelik. 1918 őszén az antant beleegyezésével, nemegyszer katonai támogatásával, román, délszláv és csehszlovák csapatok szállták meg a történelmi Magyarország keleti, déli és északi részeit. November 25-én a szerbek Újvidéken egyoldalúan kimondták a dél-magyarországi megyék Szerbiához csatolását. Az erdélyi románok december 1-ei gyulafehérvári gyűlése pedig Erdélynek a Román Királysággal történő egyesülését. Rövid ideig úgy tűnt legalább a szlovákokkal sikerül megegyezni. Persze nem a Jászi által felajánlott autonóm „Tót Impérium” létrehozásában, de legalább egy olyan demarkációs vonalban, amelyik többé-kevésbé követte volna a magyar-szlovák nyelvhatárt. Ám az 1918. december 6-án kijelölt, ún. Bartha-Hodža vonal sem válhatott valósággá, mert Prága megtiltotta Milan Hodžának a további tárgyalásokat. (Vannak olyan vélemények is, hogy az egész tárgyalássorozat a csehszlovákok részéről csupán figyelemelterelő manőver, illetve időhúzás volt.) Beneš és köre párizsi kapcsolatai révén elérte, hogy december 23-án az antanthatalmak olyan ideiglenes (demarkációs) határvonalat húzzanak meg, amely majdnem megegyezett a jelenlegi magyar-szlovák határral.

A Károlyi-kormány azt az elvet képviselte, hogy tartózkodni kell minden, az antant által nem engedélyezett katonai fellépéstől, ugyanakkor egyértelművé tette, hogy Magyarország határainak módosításában egyedül az első világháborút lezáró békekonferenciát ismeri el kompetens fórumnak. Ezt a naiv pacifizmust a mai napig sokan felróják Károlyinak. És itt most eléggé enyhén fogalmaztunk.

***

A békekonferencia Versailles-ban hivatalosan 1919. január 18-án vette kezdetét. A tanácskozás érdemi részére a veszteseket nem hívták meg, csupán a nekik szánt békefeltételeket véleményezhették a konferencia egy későbbi fázisában. A legfőbb szerve az öt győztes nagyhatalom, Franciaország, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Olaszország és Japán állam-, illetve kormányfőiből álló Főtanács, illetve a külügyminisztereket is magába foglaló Tízek Tanácsa volt. Mivel a japánokat az európai ügyek nem nagyon érdekelték a békekonferencia legfontosabb politikusai a francia miniszterelnök, Georges Clemenceau, a brit miniszterelnök, David Lloyd George, az olasz kormányfő, Vittorio E. Orlando és az amerikai elnök, Thomas W. Wilson voltak – ők alkották a Négyek Tanácsát. (Igaz, az amerikaiak, látva a békekonferencia sok elvtelenségét, 1919 decemberében hazautaztak, a továbbiakban csupán megfigyelőként vettek részt a békekonferencián)

A középszintű testületek közül fontos szerepet játszott a francia André Tardieu vezette Területi Bizottság, amelynek feladata a határok kérdésének rendezése volt. A magyar határok ügyével két albizottság, a román-jugoszláv és a csehszlovák területi bizottság foglalkozott. A legfontosabb kérdések éppen ezekben a testületekben dőltek el, ugyanis a felsőbb szervek, a Külügyminiszterek Tanácsa, illetve a Négyek Tanácsa csaknem minden esetben rábólintottak a szakbizottságokban tevékenykedő embereik javaslataira.

Magyar szempontból döntő jelentőségűnek bizonyult 1919 februárja és márciusa, ugyanis a békekonferencia ekkor vitatta meg a magyar határok problémáját. Az eseménysor Magyarország szomszédjainak meghallgatásával vette kezdetét. 1919. február 1-jén Ion Bratianu miniszterelnök terjesztette a legfelsőbb grémium elé a Román Királyság területi követeléseit Magyarországgal szemben. A román politikus az antant és Románia között megkötött 1916. évi bukaresti szerződést tekintette a kiindulási pontnak. Ennek értelmében az új magyar-román határ Algyőtől Titelig a Tisza folyását követte volna. Így Romániához tartozott volna például Békéscsaba és Orosháza is. Bratianu a siker érdekében simán meghamisította az 1910. évi magyarországi népszámlálás Erdélyre és a további elcsatolni kívánt keleti területekre vonatkozó adatait. A magyar statisztikák 1,6 millió magyar anyanyelvű lakost mutattak ki. A román miniszterelnök szerint valójában csupán 687 ezer magyar élt a Romániához csatolandó területen. A nagy különbség abból adódott, hogy Bratianu a mintegy félmillió székelyt nem magyarként, hanem külön etnikumként kezelte. Amikor 1920-ban a ténylegesen Romániához került egykori magyarországi területen népszámlálást tartottak, 1,3 millió ember vallotta magát magyarnak, ám 1919-1920-ban kb. 200 ezer magyar menekült át az elcsatolt területről a „maradék” Magyarországra. Ha ezt figyelembe vesszük, nagyjából megkapjuk az 1910. évi népszámlálás magyarokra vonatkozó adatát.

Ugyancsak rendkívül túlzó igényekkel lépett a Tízek Tanácsa elé négy nappal később a csehszlovák kormány képviseletében Karel Kramář miniszterelnök és Edvard Beneš külügyminiszter. A csehszlovák verzió szerint a Magyarországtól igényelt területen mindössze 650 ezer magyar élt (az 1910-es magyarországi népszámlálás szerint 884 ezer). A békekonferencián miniszterelnökével szemben fokozatosan előtérbe kerülő Beneš azt is állította, hogy az új határok megvonása után Magyarországon 450 ezer szlovák marad (a valóságban maximum 140-150 ezerről lehetett szó). Ami a területi követeléseket illeti, a csehszlovák küldöttség igényt formált a Pozsony-Vác-Miskolc-Ung vonaltól északra fekvő területre, továbbá a részben osztrák, részben magyar területen áthúzódó szláv korridorra, amely összekötötte volna Csehszlovákiát és a délszláv államot. A külügyminiszter bejelentette azt, hogy a ruszinok nem kívánnak többé magyar fennhatóság alá tartozni, hanem önálló államként vagy autonóm területkéntCsehszlovákiával akarnak föderációt alkotni.

A délszlávok területi követeléseit két szerb, Nikola Pašić és Milenko Vesnić, valamint egy horvát politikus, Ante Trumbić terjesztette elő. A jugoszláv elképzelés szerint például olyan települések kerültek volna a délszláv államhoz, mint Siklós, Villány, Harkány, Darány, Babócsa.

Az antanthatalmak szövetségeseinek meghallgatása után a területi albizottságok hozzáláttak a munkához. A magyar közvélemény jelentős részében ma is él az a téves nézet, hogy az antant a szövetségeseinek minden kívánságát kielégítette – már ami a magyarokkal szemben támasztott területi igényeiket illeti. Ez azonban nem felel meg a valóságnak. A magyar-román határral kapcsolatban például minden delegáció egyetértett abban, hogy a román területi követeléseket nem lehet maradéktalanul teljesíteni. A románok követeléseiben (is) központi szerepet játszottak a vasútvonalak. Az amerikaiak kivételével valamennyi küldöttség szorgalmazta, hogy a románok kapják meg a Szatmárnémeti-Nagykároly-Nagyvárad-Arad vasútvonalat, ellenben senki nem támogatta azt a követelést, hogy Romániáé legyen a békéscsabai vasúti csomópont, valamint a Nagykároly-Mátészalka-Vásárosnamény-Csap vonal is. A vitás kérdésekről végül március 2-án egyeztek meg a delegációk.

A jugoszláv-magyar határ kérdését március 18-án zárták le. A fent említett települések Magyarországnál maradtak, akárcsak a Vendvidék, ellenben a Muraköz Jugoszláviához került.

Sok problémát hordozott magában a magyar-csehszlovák határ kialakításának kérdése. Ezzel kapcsolatban az albizottság február 27-én kezdte el a tárgyalásokat. A legtöbbet vitatott kérdések a Csallóköz és Kárpátalja hovatartozása, illetve a Jugoszláviát Csehszlovákiával összekötő szláv korridor (folyosó) létrehozásának ötlete voltak. A csehszlovák területi bizottság március 8-án készült el az álláspontjával. A Csallóközt és Kárpátalját Csehszlovákiának ítélte (annak ellenére, hogy a Csallóköz Magyarországtól való elszakítását sokáig csak a testület francia delegáltjai támogatták), míg a szláv folyosó létrehozásának gondolatát egyöntetűen elvetette a szakbizottság. A Külügyminiszterek Tanácsa 1919. május 8-án, a Legfelsőbb Tanács május 12-én hagyta jóvá, változtatás nélkül, a területi bizottságok javaslatait.

Ezzel Magyarország új határai nagyvonalakban kialakultak. Ám csak nagyvonalakban, mert június 2-án, amikor az osztrák békeszerződés tárgyalására került sor, Karl Renner kancellár területi igényeket fogalmazott meg Magyarországgal szemben a Nyugat-Dunántúlon. S a békekonferencia döntnökei – legalább részben – teljesítették az osztrák követeléseket. Ausztriának ítéltek egy 4312 km2 kiterjedésű, ma Burgenlandnak nevezett területet 351 ezer lakossal. A terület 71%-a volt német, 13%-a magyar anyanyelvű. (1921-ben a soproni népszavazás következményeképpen azonban Ausztria végül nem kapta meg az összes neki ítélt területet.) A konferencia döntését egyedül az olasz küldöttség kifogásolta. Nagyjából ezzel egy időben módosult a magyar-jugoszláv határ is. A békekonferencia májusi döntésével elégedetlen Pašić újabb területi igényt nyújtott be a délszláv állam nevében. A szerb miniszterelnök a Muramelléket, a baranyai háromszöget, valamint Baját és környékét követelte. Kezdeményezése részben eredménnyel járt: a konferencia a délszláv államnak ítélte a Muramelléket és a Drávaközt, a baranyai háromszög és Baja környéke viszont Magyarországnál maradt. A csehszlovák állam is gyarapodott 1919 nyarán. A Legfelsőbb Tanács Csehszlovákiának adta Ipolyságot, valamint egy Pozsonytól délre eső kisebb területet. Ezzel Magyarország új határai 1919. július 11-én jöttek létre.

Összegzésként elmondható: ha a döntnökök nem is teljesítették minden esetben újdonsült szövetségeseik valamennyi kívánságát, a vitás kérdések döntő többségében azok javára hoztak kedvező verdiktet a magyarokkal szemben.

***

Magyarország kormánya csak 1919 decemberében kapott meghívást a békekonferenciára, hogy megismerkedhessen az ország számára kidolgozott békefeltételekkel. A kései meghívás oka elsősorban az országban kialakult zűrzavaros politikai helyzet volt. 1919-ben több hatalmi berendezkedés váltotta egymást: Károlyi Mihály polgári demokratikus rendszere, a bolsevik Magyarországi Tanácsköztársaság, rövid életű átmeneti kormányok, majd végül Huszár Károly „koncentrációs kormánya“, amelyben a keresztényszocialisták képezték a többséget, de helyet kapott benne valamennyi jelentős politikai irányzat. A Tanácsköztársaság bukását követően az ország a román hadsereg megszállása alá került, amely módszeresen kifosztotta a fővárost, s csupán az antant többszöri felszólítására húzódott vissza a Tisza mögé. A románok kivonulását követően, 1919 novemberében Horthy Miklós Nemzeti Hadserege vonult be a fővárosba. Csak az ellenforradalmi Nemzeti Hadsereg és a november 24-én megalakult koalíciós kormány együttműködése teremtette meg a budapesti antantmisszió vezetője, Sir George Clerk szerint annak lehetőségét, hogy Magyarország végre aláírhassa a békeszerződést. Ilyen értelemben tájékoztatta a Főtanácsot.

A magyar békedelegáció gróf Apponyi Albert vezetésével 1920. január 7-én érkezett meg rendeltetési helyére, Neuillybe. A békefeltételeket tartalmazó jegyzéket a küldöttség tíz nappal később kapta meg. Ugyanekkor a magyar küldöttség nevében Csáki István gróf átadta a békekonferencia titkárságának a magyar álláspontot tartalmazó előzetes jegyzékeket. Összesen húsz dokumentumot, amelyekhez számos mellékletet csatoltak. Január 16-án a magyar békedelegáció elnöke lehetőséget kapott arra, hogy a Főtanács előtt szóban is kifejtse a magyar álláspontot a békeszerződés tervezetével kapcsolatban. Apponyi híres „védőbeszédére” a francia Külügyminisztérium épületében került sor. A szakaszonként franciául, illetve angolul előadott szónoklat lényege az volt, hogy Magyarország területi egységének megbontása óriási hiba lenne. Ennek alátámasztására Apponyi történelmi, földrajti, nyelvi-etnikai, gazdasági és kulturális érveket egyaránt felsorakoztatott. Hangsúlyozta ugyanakkor azt is, hogy a békeszerződés tervezetében szereplő határokhoz való ragaszkodás esetén országa népszavazást kér.

Ám sem a beszéd, sem a különböző előzetes- és válaszjegyzékek nem hoztak érdemi változást az események menetében. Igaz, Lloyd George angol miniszterelnök Francesco Nitti olasz kormányfő támogatásával elérte, hogy még egyszer megnyissák a magyar határok kérdését. Erre a külügyminiszterek és nagykövetek tanácsában 1920. március 8-án került sor. Hosszú vita után azonban megerősítették az eredeti tervezetet. Lord Curzon angol külügyminiszter javaslatára egy kísérőlevelet csatoltak a békeokmányhoz, amelyet aláírójáról, a békekonferencia akkori elnökéről, Alexandré Millerand-ról „Millerand-levél”-nek neveznek. Ebben megpendítették azt a lehetőséget, hogy „… ha majd a Határbizottságok megkezdték munkájukat, ha úgy vélik, hogy a szerződés intézkedései (…) valahol igazságtalanok (…) módjukban lesz erről jelentést tenni a Nemzetek Szövetsége Tanácsának.”

A békeokmányok végleges szövegének átvétele után, május 19-én a békedelegáció lemondott. Annak ellenére, hogy a békeszerződés intézkedéseit igazságtalannak ítélte, kijelentette: a békét meg kell kötni, mert Magyarország nem rendelkezik olyan diplomáciai, katonai és gazdasági háttérrel, hogy az aláírást megtagadhassa. Az utolsó fontos kérdés az volt, kik legyenek azok, akik az aláírás hálátlan feladatát végrehajtják. A békekonferencia ragaszkodott ahhoz, hogy az aláíróknak az időközben hatalomra került Simonyi-Semadam-kormány tagjai közül kell kikerülniük. Hosszas egyeztetést követően végül Benárd Ágoston munkaügyi és népjóléti minisztert, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követet, meghatalmazott minisztert jelölték ki a békediktátum aláírására. 1920. június 4-én délután fél ötkor magyar részről ők látták el kézjegyükkel a Grand Trianon palotában azt a békeokmányt, amelyik megfosztotta Magyarországot területe és lakossága több mint kétharmadától, amelynek következtében mintegy 3,2 millió magyar kisebbségi sorba került – és amely máig ható traumák egész sorát hagyta a közép-kelet-európai térségre.

Pelle István

 

Ön itt van: Home Kultúra A körülmények kényszerítő ereje