BatorkesziaLap

Az „áruló” halála

Görgey Artúr (1818-1916)

100 évvel ezelőtt, 1916. május 21-én hunyt el Görgey Artúr, az 1848-1849. évi szabadságharc legtehetségesebb magyar hadvezére. Rá emlékezünk.

 „Párizs ifjúságának vádja egy szó: áruló. Akire rásütik, meghal. A szó kivégez, gyilkol.”

(Madách Imre: Az ember tragédiája)

Az ember, aki 67 éven át hordozta az árulás vádját, 1916. május 21-én, életének 99. évében fejezte be hosszú földi pályafutását. Volt ebben valami sorsszerű: Görgey Artúr (1818-1916) pontosan azon a napon hunyt el Budapesten, a lipótvárosi Mária Valéria utca 17. számú házában, amelyiken az 1848-1849-es szabadságharc idején talán legfényesebb katonai győzelmét aratta. A diadalmas tavaszi hadjárat lezárásaként a honvédsereg 1849. május 21-én vette vissza az osztrákoktól Buda várát. Hogyan lett a külföldön is hatalmas visszhangot kiváltó tavaszi hadjárat vezetőjéből áruló; pontosabban: „áruló”? Bihari Péter történész egyik tanulmányában így ír e jelenségről: „… úgy tűnik, hogy Magyarországon, amelynek fordulatos történelmében a vereségek gyakoribbak, mint a győzelmek, szükség van árulókra, akik a győzelmeket vereségbe fordítják. Hiszen így sokkal egyszerűbb a magyarázat.”

Az árulás vádja

1849. szeptember 12-én az elbukott magyar szabadságharc politikai vezetője, Kossuth Lajos, törökországi emigrációja kezdetén levelet írt az angliai és a franciaországi magyar követekhez és diplomáciai ügynökségekhez. Ennek célja az volt, hogy a magyar kérdést a nemzetközi diplomácia szintjére emelje. A történelemben a „vidini levél” néven ismert írás első mondatai a következők: „Szegény szerencsétlen hazánk el van veszve. Nem az ellenség ereje, hanem az árulás és alávalóság által esett el. (…) Én Görgeyt a porból emelém fel, hogy magának halhatatlan dicsőséget, s a hazának szabadságot vívjon ki! S ő Magyarország gyáva hóhérává lőn.” Ma már nyilvánvaló, hogy a kormányzó azt akarta érzékeltetni a nyugati közvéleménnyel, hogy Magyarország nem saját gyengesége miatt szenvedett vereséget a két retrográd nagyhatalommal szemben. A bukás fő oka a magyar fővezér árulása volt. Ez a konstruált vád élete végéig, sőt azon túl is Görgeyn maradt. Lehetetlenné tette számára a magyarországi közéletbe való tényleges visszatérést – a kiegyezés után is.

 

Toporctól Prágáig

Görgey Artúr 1818. január 30-án született a felvidéki Toporcon – Görgey György és Perczián Erzsébet harmadik fiaként. Szüleiről 94 éves korában érdekes

 módon nyilatkozott a Nyugat című lapnak róla írást készítő Móricz Zsigmondnak: „Az apám! Az nem volt ember! Az egy lump volt… Az anyám! Nem féltem a haláltól, mert meg akartam halni. Minden csatába azzal mentem, hogy kitártam magam a golyónak! Bele a csata legnagyobb tüzébe, s kitártam a karom, és azt kiáltottam: Anyám! És láttam őt az égben…”

Ez a szenvedélyes időskori visszaemlékezés valószínűleg több dologra vezethető vissza. Görgey Artúr tizenegy éves korában elvesztette az édesanyját, akivel 1829-ben a rák végzett. Görgey György könnyelműen elherdálta felesége hozományát, emiatt anyja, Görgey Jánosné megszakított a családdal minden kapcsolatot. A pénztelenség nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Görgey Artúrt apja a késmárki gimnázium elvégzése után 1832-ben a tullni császári-királyi utásziskolába íratta be. A természettudományok iránt érdeklődő Artúr elég lesújtóan nyilatkozott a katonaságról: „Mai pályámat – katonának lenni béke idején – akkor azért utáltam, mivel nem ismertem; ma azért utálom, mert ismerem.” Ennek ellenére a tullni iskolát kitűnő eredményekkel végezte el. 1837-ben Ármin bátyja helyére – immár hadnagyi rangban – felvételt nyert a bécsi nemesi testőrségbe. Rengeteget nélkülözött, sőt: ideiglenesen a magyar nemzeti identitása is meggyengült. Egyre rosszabbul beszélt magyarul. Ez a negatív tendencia azonban nem folytatódott, amit elsősorban öccsének, Istvánnak köszönhetett, akivel szabadsága idején 1840-ban hosszú túrákat folytattak a Tátrában, közben megvitatták a reformkori Magyarország dolgait. Görgey Artúr a nemesi testőrségtől főhadnagyi rangban a Nádor-huszárokhoz került, 1842-ben csehországi szolgálatra vezényelték. Ám hazájával a kapcsolata nem szűnt meg. Hűséges olvasója lett a reformkor legfajsúlyosabb újságjának, Kossuth Pesti Hirlapjának, melyet öccse jóvoltából rendszeresen megkapott.

1843-ban váratlanul elhunyt az édesapja, Görgey György, aki a katonai pályára irányította. Két évvel később hősünk – főhadnagyi rangját elhagyva – kilépett a hadsereg kötelékéből. 1845 őszén már a prágai egyetem hallgatója volt, a neves vegyészprofesszor, Josef Redtenbacher legkedvesebb tanítványa, akit mestere a lembergi egyetem tanársegédjévé akart megtétetni. Ekkor azonban újabb fordulat következett be: 1847-ben elhunyt nagybátyja, Görgey Ferenc, akinek özvegye Görgey Artúrra kívánta hagyni a toporci birtok kezelését. Artúr a hazatérés mellett döntött, ám mielőtt Magyarországra visszatelepült volna, Prágában eljegyezte, majd feleségül vette a Redtenbacher család egyik hölgytagjának társalkodónőjét, a francia hugenotta famíliából származó Adéle Aubouin-t.

A forradalom és szabadságharc forgatagában

 Görgey Artúr 1848 tavaszán egy forrongó és alapjaiban változó Magyarországra tért haza. Így a toporci birtok vezetése csak egy rövid intermezzo volt a 30 éves fiatalember életében. Miután befejezte vegyészeti szakdolgozatát (A kókuszdióolaj szilárd és folyékony zsírsavai), és elküldte azt Redtenbachernak, Pestre indult, hogy belépjen a Batthyány-kormány új hadseregébe. A kormány ugyanis felhívásban szólította csatlakozásra a kilépett tiszteket. Görgeyt századosi ranggal osztották be a Győrött szerveződő 5. honvédzászlóaljba. Előbb kiképzőtisztként tevékenykedett, majd a kormány megbízásából Törökországban, Ausztriában és Csehországban járt: fegyverek, illetve hadászati eszközök beszerzése volt a feladata.

1848 késő nyarán az osztrák vezetés elhatározta a forradalmi Magyarországnak adott korábbi engedmények megnyirbálását – megpróbálta megfosztani a Batthyány-kormányt a hadügyi és pénzügyi önállóságtól. A kialakult konfliktusban a fegyverek vették át a szót. 1848. szeptember 11-én Jellasics horvát bán megtámadta Magyarországot. Előretörését csak szeptember 29-én állította meg Móga János Pákozdnál. A kibontakozó szabadságharc eseményei hamar meghozták Görgeynek a hírnevet. Jellasics veresége után Csepel-sziget parancsnokaként elfogatta, haditörvényszék elé állította, majd szeptember 30-án Lórév községben kivégeztette a horvát bánnal összejátszó gróf Zichy Ödönt. Egy héttel később Perczel Mór parancsnoksága alatt jelentős része volt Roth és Philippovich horvát seregének legyőzésében Ozoránál. Határozottsága sokaknak, főképp az Országos Honvédelmi Bizottságot vezető Kossuth Lajosnak is feltűnt. Egyre többen a lehetséges magyar fővezért látták Görgeyben. Az 1848. október 30-án elszenvedett schwechati vereség után be is következett a váltás: november 1-jén Kossuth Móga János helyére Görgey Artúrt nevezte ki – tábornoki rangban – a feldunai hadsereg, és valójában az összes magyar hadsereg főparancsnokának. A harmincegyedik életévében járó hadvezér hamarosan komoly feladattal nézett szembe. December közepén az új császár, Ferenc József megindította csapatait Magyarország ellen: nyugatról Windischgrätz, északról Schlik tört be az országba. Görgey előbb a nyugati határszél, a Dunántúl, majd, Kossuth ellenvéleménye dacára, a főváros, Pest-Buda feladása mellett döntött. Az országgyűlés és a kormány szerepét betöltő OHB 1848-1849 fordulóján Debrecenbe tette át a székhelyét. A hadsereg soraiban – főleg a tisztikarnál – a bomlás jelei mutatkoztak. Ezt megakadályozandó Görgey 1849. január 5-én kiadta a nevezetes váci kiáltványt, amely az első komoly ellentétet váltotta ki a szabadságharc katonai és politikai vezetője között. A váci kiáltvány politikai kinyilatkoztatásaival különösebb probléma nem volt, ám Görgey a hadi sikertelenségekért egyértelműen az OHB-t okolta, s megtagadta annak az engedelmességet azzal, hogy csak a hivatalban lévő hadügyminiszter, Mészáros Lázár parancsait hajlandó követni. A váci kiáltvány felkeltette a debreceni vezetés, főleg Kossuth bizalmatlanságát Görgeyvel szemben. Kossuth Lajos radikális lépésre szánta el magát: a Párizsban tevékenykedő Teleki László javaslatára Görgey helyett a lengyel Henryk Dembinskyt nevezte ki a magyar hadak élére.

Január elején Görgey megkezdte az ún. északi hadjáratát, amellyel kettős célt követett: megakadályozni, hogy Windischgrätz Debrecen irányába nyomuljon, ugyanakkor lehetővé tenni az új politikai centrum védelmének megszervezését. S mivel Józef Bem Erdélyben sikeres hadműveleteket hajtott végre, Debrecen egyelőre minden irányból védve volt. Az 1849. február 5-én megvívott branyiszkói csata után Görgey sikerrel levitte seregét a Tisza mögé, ahol megkezdődött a magyar seregek összevonása. Az új fővezér, Dembinsky bemutatkozása azonban nem sikerült: a magyar hadsereg 1849. február 26-27-én vereséget szenvedett a kápolnai csatában. Néhány nappal később Tiszafüreden a tisztikar megbuktatta a lengyelt. A katonai táborba még indulattal érkező Kossuth végül jóváhagyta a tisztek döntését, a hadsereg élére Vetter Antalt nevezte ki, ám ő beteget jelentett. Az OHB elnöke kicsit kényszeredetten ugyan, de mégis újra Görgeyt bízta meg a honvédsereg vezetésével – helyettes fővezéri minőségben. Görgey Artúr élt a lehetőséggel, sokkal kezdeményezőbb oldaláról mutatkozott be, mint a téli hadjárat során. Vezetésével a magyar sereg áprilisban és májusban egymást követő hét csatában legyőzte az osztrákokat. Görgey és Kossuth vitájának újabb fejezete viszont éppen a diadalmas hadjárat idején Debrecenben kiadott Függetlenségi Nyilatkozat kapcsán alakult ki. Igaz, a konfliktus nem azonnal eszkalálódott. A Habsburg-ház trónfosztását követően megalakult Szemere-kormányban (a fővezérség mellett) a hadügyminiszteri posztot is elvállaló Görgey az ún. békepárt segítségével megpróbálta visszavonatni a Függetlenségi Nyilatkozatot, mert azt Magyarország nemzetközi megítélése szempontjából elhibázottnak tartotta.

Ám hamarosan újból a honvédelem kérdése került előtérbe. A júniusi orosz invázió új helyzetet teremtett. A magyar hadakat a sikertelen Vág menti csaták után Komárom térségében összpontosították. Görgey meggyőződése az volt, hogy csak itt lesznek képesek feltartóztatni a hatalmas túlerőben lévő ellenséget. Ám június 28-án Görgey távollétében a haditanács a magyar hadsereg Tisza-Maros-szögi összpontosítása mellett döntött. A fővezér ellenvéleményét levélben közölte Kossuthtal, majd egy következőben azt is megírta, fenntartásai ellenére teljesíti a parancsot. A levelek azonban fordított sorrendben kerültek a kormányzó kezébe, aki e tévedés miatt újból megfosztotta a fővezérségtől az „engedetlen” Görgeyt. Ismét Dembinskyt nevezte ki a fősereg élére. A komáromi harcokban életveszélyes sebesülést szenvedő Görgey Artúr a szabadságharc utolsó bravúros hadműveletét végrehajtva, az orosz csapatoktól szorongatva, sértetlenül vezette le a hadseregét Aradra. Ám a többi csapat, Dembinsky és Bem seregei időközben felőrlődtek az osztrákok és az oroszok ellen vívott harcokban. Görgey és Kossuth aradi megegyezése értelmében a kormányzó Törökországba emigrált, a teljhatalommal bíró hadvezér pedig 1849. augusztus 13-án a Világos mellett elterülő szőlősi mezőn az oroszok előtt letette a fegyvert.

Vád és (ön)védelem

Bár minden józanul ítélő ember számára világos volt, hogy a harcok folytatása már csupán további felesleges emberáldozatot jelentett volna, Kossuthnak a vidini levélben Görgeyvel szemben megfogalmazott árulási vádja termékeny talajba hullott. S a szabadságharc legnagyobb hadvezérének helyzetét még tovább rontotta, hogy nem osztozott tiszttársai, az „aradi vértanúk” sorsában. Az ő életét az oroszoknak sikerült megmenteni: feleségével együtt a karintiai Klagenfurtba internálták. Miután az október 6-i események híre eljutott hozzá, rezignáltan írta István öccsének: „Akasztófát, golyót vagy örökös börtönt vártam – rövid szenvedések után végső nyugodalmat. De jelen állapotom százszorta rosszabb mindezeknél!” Az árulási vádakat az 1852-ben német nyelven írt Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben című emlékiratában próbálta cáfolni. Ezzel inkább olajat öntött a tűzre, mert több helyen kemény kritikával illette a sokak szemében érinthetetlen Kossuthot, továbbá vezértársait, Klapkát és Perczelt. Igaz, nem kímélte az osztrák hadvezetést sem. A kiegyezés évében jelent meg a Gazdátlan levelek című védőirata, de komolyabb áttörést ezzel sem sikerült elérnie.

Az 1867. évi kiegyezés után hazatérhetett Ausztriából, ám Budapestre érkezésekor ablakát bedobták, a pesti ifjúság pedig macskazenével fogadta. Munkához csak alkalmanként, s akkor is csupán rövid időre jutott. Némi elégtételt jelenthetett számára, hogy 1884-ben 207 egykori honvéd, köztük Klapka György, nyilatkozatban jelentette ki: Görgeyt nem tartja árulónak. Élete hátralevő részét felváltva Visegrádon, illetve Budapesten töltötte.

Áruló volt?

A Görgey-kérdés hosszú évtizedekig foglalkoztatta Magyarország közvéleményét. Olyan jelentős személyiségek nevezték árulónak, mint Vörösmarty Mihály, Bajza József, Vajda János, Ady Endre, Illyés Gyula. S olyan jelentős személyiségek álltak ki mellette, mint Gyulai Pál, Kemény Zsigmond, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Jászi Oszkár, Németh László. Azt azonban el kell mondani: a személyét elítélők hangja sokáig jóval erősebb volt. Görgey Artúr rehabilitálását tulajdonképpen Kosáry Domokos végezte el, aki 1936-ban megjelentette A Görgey-kérdés története című könyvét, amelyben bebizonyította: Görgey Artúr nem a szabadságharc elvetemült elárulója, ellenkezőleg: annak legtehetségesebb hadvezére volt.

A jelenlegi történészszakma véleményét a Görgey-kérdésről Hermann Róbert hadtörténész a következőképpen foglalta össze: „Manapság már nemigen akad épelméjű történész, aki az árulási vádat vallaná. Tagadhatatlan: máig egyetlen olyan dokumentum sem került elő, mely azt bizonyítaná, Görgey tudatos kártevője lett volna az ügynek, vagy hogy akár az osztrák, akár az orosz féllel tudatosan összejátszott. Természetesen követett el taktikai vagy hadászati hibákat – de ez minden hadvezérrel megesik.”

Pelle István

(Az írás eredeti verziója a Pedagógusfórum című lap 2011. május-júniusi számában jelent meg.)

 

 

 

Ön itt van: Home Kultúra Az „áruló” halála