BatorkesziaLap

"Sopron magyar kincs!"

„Midőn a törvényhozás a soproni népszavazási terület lakosainak államhűségét, melyről mindenkor meg volt győződve, szeretetével viszonozza, a népszavazás emlékét a következőkben örökíti meg:

1. §A soproni népszavazási terület lakosságának a magyar állam iránt tanúsított tántoríthatatlan hűségét örök emlékezetül törvénybe iktatja.

2. §Elhatározza, hogy a népszavazás emlékének megörökítésére Sopron sz. kir. város területén e történelmi esemény jelentőségéhez méltó emlékmű állíttassék fel.

3. § Sopron sz. kir. város címere a „civitas fidelissima” jeligével egészíttetik ki.”

(Részlet az Országgyűlés 1922. évi XXIX. törvénycikkéből.)

A trianoni békeszerződés következtében megvalósult határváltozások kapcsán messze a legkevesebb szó a nyugat-magyarországi térségben lejátszódott történésekről esik. Pedig itt ment végbe a magyar történelmi köztudatban a mai napig oly nagy traumaként élő békediktátum egyetlen jelentősebb revíziója – a győztes antanthatalmak beleegyezésével és támogatásával. 

******

Azzal a magyar politikai elit már 1918 késő őszétől tisztában volt, hogy az ország északon, keleten és délen előbb vagy utóbb jelentős területekről lesz kénytelen lemondani. Ám az már meglepetésként ért mindenkit, hogy a szintén a Monarchia romjain létrejött nyugati szomszéd, az Osztrák Köztársaság is területi követeléseket fogalmazott meg Magyarországgal szemben; ami nem is annyira az osztrákok saját kezdeményezésére, inkább amerikai sugallatra történt. A győztes hatalmak ugyanis sokáig nem nagyon tudtak mit kezdeni az önállósuló 7 milliós Ausztriával. Sok befolyásos politikus életképtelennek tartotta azt. Ormos Mária mutatott rá egyik művében, hogy a francia külügyminisztériumban például létezett olyan elképzelés, hogy amennyiben Franciaország megkapná a Rajna-határt 6-7 millió német nemzetiségű lakossal, Németországot azzal lehetne kompenzálni, hogy egyesülhetne Ausztriával. Az Anschlussnak mellesleg az osztrákok körében nem kevés híve volt. Ám ez a verzió végül az angolszászok és az olaszok ellenállásán megbukott. Ettől kezdve a szövetségesek arra törekedtek, hogy Ausztriát valamilyen módon megerősítsék. Úgy vélekedtek, hogy bizonyos nyugat-magyarországi területek Ausztriához csatolása is az osztrák állam stabilizálását szolgálná.   Egyúttal csökkenteni akarták az osztrák-német egyesülés híveinek étvágyát. Ugyanakkor ezzel akarták lesöpörni végleg az asztalról a Benešék által szorgalmazott szláv korridor tervezetét, amely a Dunántúl nyugati és Ausztria keleti részén haldva Csehszlovákiát és a Szer-Horvát-Szlovén Királyságot kötötte volna össze. A Bécsben tevékenykedő békedelegáció tagja, az amerikai Archibald C. Coolidge vetette fel a Karl Renner vezette kormánynak, hogy az antant támogatni tudná Nyugat-Magyarország egy részének Ausztriához csatolását. Az etnikai viszonyok, amelyek a követelés alapját képezték, egyértelműen az osztrákoknak kedveztek: a Moson, Sopron és Vas vármegyék nyugati részeiből létrehozandó, a németül Burgenlandnak elnevezett területen a német nyelvű lakosság számaránya 71%, a horváté 14 %, a magyaré 13% volt. Burgenlandot (a 4321 km2 nagyságú területen 351 ezer lakos élt – ebből 46 ezer magyar) a Szövetséges és Társult Hatalmak az osztrákokkal 1919. szeptember 10-én aláírt Saint-Germain-i békeszerződésben Ausztriának ítélték. Ezt a tényt a Magyar Királysággal kötött trianoni béke (1920. június 4.) megerősítette. Az osztrákok 1921-ben megalkották Burgenland-törvényt. Bécsben olyan képeslapok és térképek láttak napvilágot, amelyeken Sopront Ödenburg néven a terület székvárosaként jelölték meg. A magyaroknak súlyos traumát jelentett az is, hogy a nagyhatalmi döntés értelmében „a legnagyobb magyar”, Széchenyi István nagycenki nyughelye is Ausztriához került volna. Nem csoda, ha a magyar kormányok a párizsi békekonferencia helyébe lépő Nagykövetek Tanácsa sürgetése ellenére halogatták a terület átengedését. 1921 tavaszán Bethlen István került Magyarországon a miniszterelnöki székbe. Kormányának több fontos kérdést kellett megoldani 1921 nyarán. A trianoni békében Magyarországnak ítélt Pécs-Komló-Baja területet, az ország legfontosabb szénvidékét a jugoszlávok tartották megszállás alatt. Ugyancsak rendezni kellett Burgenland ügyét is. Bánffy Miklós külügyminiszter a Nagykövetek Tanácsánál elérte, hogy a két megoldatlan problémát összekapcsolják. A nagyhatalmak fellépésének köszönhetően a jugoszlávok, vonakodva ugyan, de augusztus végén kivonultak a dél-magyarországi területről, ugyanakkor a Bethlen-kormánynak augusztus 29-én kellett volna átadni az Ausztriának ítélt Burgenlandot. Nem sokkal a határidő lejárta előtt azonban kitört a nyugat-magyarországi felkelés, amelyet a magyar kormány tudtával, sőt titkos támogatásával irreguláris alakulatok kezdeményeztek. Augusztus 27-én a Vas megyei Pinkefőnél magyar felkelők a horvát nemzetiségű lakosok segítségével kiűzték a faluból a nyugat-magyarországi terület átvételére érkező osztrák csendőröket. Egy nappal később Francia Kiss Mihály, Kaszala Károly és Maderspach Viktor csapatai Ágfalvánál puskatűzzel várták a „sógorokat”. A térségbe időközben további fegyveres különítmények érkeztek: Ostenburg-Moravek Gyula csendőrzászlóalja, továbbá Prónay Pál, , Héjjas („Rettenetes”) Iván és Héjjas Jenő Rongyos Gárdája, Friedrich István csapata. A legkomolyabb összecsapásra szeptember 7-8-án került sor, ezúttal is Ágfalvánál. A Maderspach Viktor, Gebhardt Pál és Székely Ferenc vezetése alatt álló, főleg főiskolásokból toborzott felkelők visszaszorították a Sopron elfoglalására készülő osztrákokat. Az összecsapásnak több halálos áldozata is volt. Az elcsatolásra ítélt területek mintegy felét immár a felkelők ellenőrizték. Október 4-én Prónay Pál alezredes Felsőőrön kikiáltotta a Lajtabánságot, mint „független, semleges állampótlékot”. A krízishelyzetet kihasználva a magyar kormány közölte a Nagykövetek Tanácsával: csak akkor képes kiparancsolni az irreguláris magyar fegyveres erőket a térségből, ha engedményekkel tudja lecsillapítani a kedélyeket. Ekkor már a nagyhatalmak képviselői is hajlottak a tárgyalásos rendezésre – erre sarkallták az osztrák kormányt is.

A két delegáció Bethlen István magyar miniszterelnök és Johannes Schober osztrák kancellár vezetésével október 11-13-án  tárgyalóasztalhoz ült Velencében. A tárgyaláson az olasz külügyminiszter, Della Torretta elnökölt. A magyar kormány vállalta, hogy pacifikálja az átadandó területet, ugyanakkor népszavazást kért Sopron, továbbá a környékén elterülő nyolc Pinke-völgyi település, Ágfalva, Harka, Fertőboz, Kópháza, Fertőrákos, Sopronbánfalva, Balf és Nagycenk hovatartozásáról. Ebbe végül az osztrák fél belegyezett, miután a nagyhatalmak is támogatták a magyar kérést. November 26-án az osztrák csapatok bevonultak Burgenlandba, és átvették a közigazgatást. A népszavazásra kijelölt területre december elején Felső-Sziléziából antant rendfenntartó kontingens érkezett. A népszavazás végrehajtása azonban IV. Károly második visszatérési kísérlete  miatt 1921. december 14-16-ára tolódott ki.

Sopronban december 14-én a szavazáson résztvevők 72, 75%-a Magyarország mellett döntött. A magyar ajkú lakosságon kívül a Ponzichternek nevezett német nyelvű polgárok többsége is Magyarországra adta a voksát. A népszavazás idején Sopron lakosságának 52%-át német ajkú polgárok alkották. A környező településeken másként alakult az eredmény: a nyolc község közül csupán Fertőboz, Kópháza és Nagycenk lakosságának többsége szavazott a Magyarországhoz tartozás mellett; a vidék lakosságának 54, 5%-a Ausztriára szavazott. Ám összességében a térségben élők 65%-a elvetette Sopron és környékének Ausztriához csatolását. S ebben döntő érdeme volt Sopron város lakosságának. Az osztrák propaganda sokáig azt hangoztatta, hogy a magyarok választási csalások révén „mentették meg” Sopront. Valóban előfordultak kisebb visszaélések a népszavazás során, ám a végeredményt tekintve ezeknek nem volt döntő jelentőségük. A szavazás végeredményét a népszavazást felügyelő antanbizottság jelentése lapján a Nagykövetek Tanácsa is jóváhagyta.

 

  A soproni Hűségkapu

A soproni Hűségkapu

 

******

 

A magyar hatóságok 1922. január 1-jén vehették újra birtokukba a nem sokkal később a „leghűségesebb város” büszke címmel kitüntetett nyugat-dunántúli várost és annak környékét – összesen 255 km2-nyi területet, melyen mintegy 50 ezer lakos élt.

Pelle István

 

(Az írás megjelent a Pedagógusfórum 2012. januári számában is.)

 

Ön itt van: Home Kultúra "Sopron magyar kincs!"