BatorkesziaLap

Elveszett illúziók

Gyöngyösi János Párizsban

1947. február 10-én a második világháborúban győztes államok, valamint Magyarország, Románia, Finnország, Olaszország és Bulgária képviselői közel háromnegyed évig tartó előkészítő tárgyalások után aláírták Párizsban a világháborút lezáró békeszerződéseket.

 

„Ha kitettük volna a lelkünket, akkor sem változtattunk volna ezen a helyzeten.”

                                                                                (Gyöngyösi János külügyminiszter, 1946)

 

A párizsi békeszerződés sok elemző szerint még a sokat kárhoztatott, 1920. június 4-én aláírt trianoni békénél is hátrányosabb helyzetbe hozta Magyarországot. Ugyanis annak az 1938-1941 között visszaszerzett területekről le kellett mondania. Sőt, az 1919-1920-ban megállapított csehszlovák-magyar határt a békecsinálók Csehszlovákia javára módosították: „stratégiai okokból” a felújított országhoz csatolták a Duna jobb partján fekvő Dunacsúnyt, Oroszvárt és Horvátjárfalut. Az újra kisebbségi sorba került erdélyi, felvidéki, délvidéki és kárpátaljai magyarság sokkal rosszabb körülmények között élte az életét, mint Trianon után.  Az 1947-es békeszerződésből ugyanis kimaradtak a kisebbségvédelemre vonatkozó passzusok. Kimondatott: a kisebbségi kérdés az egyes államok belügye. Ezáltal a határon túli magyar közösségek hosszabb-rövidebb ideig a többségi nemzetek szabad prédáivá váltak.

***

Az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer részét képező trianoni béke következményeit a magyarság a két világháború közötti időszakban képtelen volt elfogadni és feldolgozni. Az első sokkból történt föleszmélés után a csonka országot fokozatosan és egyre inkább hatalmába kerítette a revíziós propaganda. Az országban nem volt olyan számottevő politikai erő, amelyik ne támogatott volna egy esetleges határmódosítást. Eltérés az egyes irányzatok között mindössze abban mutatkozott, hogy a „Szent István-i Birodalom” felújítása legyen-e a kitűzendő cél, vagy elégedjenek meg az etnikai elvű revízióval, vagyis azoknak az elvesztett területeknek a visszaszerzésével, ahol nagyszámú magyar közösségek éltek. A korszak legjelentősebb miniszterelenöke, Bethlen István Debrecenben így fogalmazott: „Mi nem tartományokat vesztettünk el. Bennünket feldaraboltak. (...) mi fajunk egyharmadáról le nem mondhatunk. Ezt igazságul elfogadni nem tudjuk. (...) Ezekre a határokra egy végleges békét felépíteni nem lehet. Ezekre a határokra fel lehet építeni egy börtönt, amelyben mi vagyunk az őrzöttek és a győzők az őrzők (...) nekünk más határokra van szükségünk.”

Ám a nemzetközi helyzet sokáig nem játszott a magyarok kezére. 1920-1921-ben a Magyarország területéből részesült Csehszlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság létrehozta a kisantantot. Ez a szövetség az esetleges magyar határmódosításra irányuló terveket volt hivatott hatástalanítani. Az első világháborúban győztes nagyhatalmak pedig nemigen mutattak hajlandóságot az általuk kreált rendszer módosítására.

A helyzet akkor változott meg, amikor a lapokat Európában Hitler kezdte osztani. A versailles-i rendszer megszüntetésében szintén érdekelt Magyarország a harmincas évek második felében gyorsan sodródott a német szövetség felé. Német és olasz segítséggel (I. és II. bécsi döntés), valamint csehszlovák és szerb területekre történt katonai bevonulás révén 1938-1941 között Magyarország területeket szerzett vissza Csehszlovákiától, Romániától és Jugoszláviától. Az ország területe 93 000 km2-ről 171 000 km2-re, a lakosság pedig 9 millióról 14,6 millióra nőtt. 1941 júniusában a Szovjetunió elleni hadba lépést is elsősorban a megszerzett területek megtartása, illetve esetleg az utódállamok rovására történő újabb területszerzés motiválta. Ezen a ponton azonban magyar szempontból bekövetkezett a katasztrófa. Az egy ideig sikerrel kecsegtető háborút Németország és szövetségesei elveszítették. Magyarország egy negyedszázadon belül immár másodszor találta magát a vesztes szerepében. Paradox módon még a szintén német szövetségben harcoló egykori utódállamokkal szemben is hátrányba került. A románok az 1944-es nagy szovjet offenzíva idején egyik napról a másikra átálltak a Hitler-ellenes koalíció oldalára, Tiso Szlovákiájában pedig az ellenállók 1944 augusztusában németellenes felkelést robbantottak ki. Ugyanakkor Horthy Miklós kormányzó kiugrási kísérlete 1944 októberében kudarcba fulladt. A háború befejezése helyett a nyilasok rémuralma jött el. Mindez a végelszámolásnál sokat számított.

 

***

A második világháború után Magyarországon a Horthy-rendszer ellenzéke vette át a hatalmat. A korábbi rezsim reprezentánsait kizárták a politikai életből. Az új hatalom képviselői abban bíztak, hogy a demokratikus változásokat a győztesek méltányolni fogják, s ez majd a határok rendezésekor is érezteti hatását. A magyar kisgazdák, parasztpártiak, szociáldemokraták, de még a kommunisták is remélték, hogy a párizsi békekonferencián a trianoninál igazságosabb határok megvonására kerül sor. A magyar politikai elit és a társadalom is bízott a győztes nagyhatalmak jóindulatában, annak ellenére is, hogy a Magyarországgal 1945. január 20-án Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezmény úgy rendelkezett: a háború előtti és alatti területi változások érvényüket vesztik.

Mindenkinek keserűen csalatkoznia kellett.

Az angolszász hatalmak a világháború első éveiben ugyan még nem tartottak kizártnak egy olyan rendezést, amely a trianoni határokat Magyarország javára módosítaná. Ilyen változtatásról az amerikaiak és britek szerint elsősorban a csehszlovák-magyar és a román-magyar határ viszonylatában lehetett volna szó. A háború utolsó fázisában azonban ezek a tervezetek feledésbe merültek. Ami elsősorban annak volt köszönhető, hogy a kelet-közép-európai térségben egyre nagyobb befolyásra szert tevő Szovjetunió ellene volt minden ilyen irányú elképzelésnek, s a nyugati szövetségesek rendre elfogadták a szovjet álláspontot.

A magyar külügyminisztérium békeelőkészítéssel megbízott osztálya hiába dolgozott ki olyan anyagot, amelyik a Duna-medencében a területi elrendezésnél a nemzetiségi elvet tartotta irányadónak, hiába lobbizott Nagy Ferenc kormányának küldöttsége 1946 tavaszán Moszkvában, Washingtonban, Londonban és Párizsban, a békeelőkészítésben döntő jelentőséggel bíró, amerikai, brit, francia és szovjet politikusokból álló Külügyminiszterek Tanácsa 1946. május 7-én kimondta: a magyar-román határ esetében a Trianonban meghúzott határvonalak érvényesek. A jugoszláv-magyar és a csehszlovák-magyar határokról már jóval korábban hasonló döntés született.

Mindezek ellenére az 1946. július 29-től október 15-ig ülésező békekonferencián a Gyöngyösi János külügyminiszter vezette magyar delegáció még egy utolsó kísérletet tett legalább a román-magyar határ kiigazítására. A Partiumban egy 22 ezer km2-es sáv Magyarországhoz csatolását kérte. Mindhiába.

A második világháborút lezáró békeszerződést a felek 1947. február 10-én írták alá a francia külügyminisztérium „óratermében”. Magyar részről a dokumentumot Gyöngyösi János látta el kézjegyével. A békeszerződés – a már említett három falu elcsatolását leszámítva – visszaállította Magyarország 1938. január 1-én érvényes határait. Korlátozta az ország haderejének létszámát. Magyarországot 300 millió dollár kártérítésre kötelezte (ebből 200 milliót a Szovjetunió, 100 milliót – 70:30-as megosztásban – Jugoszlávia és Csehszlovákia kapott). A békeszerződés 22. cikkelye lehetővé tette a Szovjetunió számára, hogy az ausztriai megszállási övezettel kapcsolatot fenntartandó Magyarországon haderőket állomásoztathasson. Így nemhogy a legfontosabbnak tartott magyar békecélok nem teljesültek, de az ország szuverenitásán is súlyos csorba esett.A párizsi békeszerződés aláírását a magyarok többsége úgy értelmezte, hogy az véglegesítette a trianoni határok helyreállítását, ami egyúttal azzal is járt, hogy a magyar kulturális közösség egy jelentős részén újból átlépett a határ, ami ezen közösség tagjainak újbóli kisebbségi állampolgárrá válását jelentette. A magyar társadalom ekkor szembesült azzal a ténnyel, hogy vége a revíziós álmok minden fajtájának. Nincs immár realitása sem az optimális, sem az etnikai revíziónak. Szekfű Gyula, a két világháború közötti időszak neves történész-ideológusa 1947-ben a Forradalom után című munkájában így írt erről: „Ezek után pedig egyszer és mindenkorra el kell némulnia minden revíziós törekvésnek és propagandának…”. A szomszédos államokkal szemben Magyarországnak csak egyetlen kívánsága lehet: „a náluk lakó magyarok állampolgári jogainak tisztességes megadása és emberies bánásmód velük.”

Hasonló álláspontra helyezkedett a korszak másik nagy gondolkodója, Bibó István is.

Talán a leírtakból egyértelművé vált, hogy miért nevezik sokan az 1947. évi párizsi békeszerződést második Trianonnak.

Pelle István 

Ön itt van: Home Kultúra Elveszett illúziók